Hazudni nem szép dolog. De miért ezzel a mondással állítjuk pellengérre a gaztett elkövetőjét? Elemezni fogjuk az eredeti német és a meghonosodott magyar változatot is.
Számos olyan szólás, „örökigazság” kering a közbeszédben, amik kisebb-nagyobb hiányérzetet hagynak maguk után a legtöbb emberben. Mintha egy történet közepéből ragadták volna ki őket, mintha „jönnének valahonnan”, mintha tényleg vonatkoznának valami egyszervolt konkrét dologra. A címben megidézett mondás is ilyen. No, de kit szembesít a mesterkedéseivel? Ki állítja ezt? És leginkább: melyik, milyen könyvről volna szó, ha létezik az egyáltalán?
Úgy tartják: a Nap alatt az igazság a legféltettebb drágakő. Érdemes hát a figyelműnkre minden, ami a meghamisítására tett kísérletet igyekszik tetten érni. Ennek jegyében vizsgálódva először is szögezzük le: az említett mondat nem szólás, nem évtizedek alatt leülepedett népi bölcsesség – hanem szállóige! 1869 február 13-án hangzott el Berlinben, az Urak Háza ülésén Otto von Bismarck (1815 – 1898) szájából.
A Vaskancellár egyik utolsó hivatalos fényképe, 1890
(Közbevetve: a későbbi Vaskancellár, a leendő herceg akkor még „csak” az Északnémet Szövetség kancellárja volt. Az Urak Háza (Herrenhaus) pedig a Brit Lordok Háza mintájára a kétkamarás porosz törvényhozás felsőháza szerepét töltötte be, míg az alsóház, a porosz parlament a képviselőház volt. Bismarck feltűnésekor, a forradalmak elvonultával, a németajkúak lakta vidék apróra tört kirakós képét mutatta. 39 önálló német államalakulat: királyság, fejedelemség, városállam, nem összefüggő határvonalakkal, enklávékkal és exklávékkal, bonyolultan elkülönödött és egyberokonodott saját nemességekkel zagyva földabrosza terült el Európa közepén. Tagadhatatlanul a legjelentősebb résztvevő, Poroszország több-kevesebb dominanciája mellett - formálisan és hagyományosan Ausztria hegemón befolyása alatt.)
A mondás Agénor de Gramont (1815 – 1880), III. Napóleon sztárdiplomatája, majd külügyminisztere mesterkedéseire vonatkozott. A formálódó német egységet mindenáron ellenző, a Szent Szövetséget immár német-ellenesen megújítani akaró francia, ádáz ellenfele volt Bismarck törekvéseinek.
Antoine X. Alfred Agénor de Gramont (1819 – 1880) hivatalos külügyminiszteri portréja (Eliseo Sala olajképe)
Ám a szállóigévé lett mondat, tagadhatatlanul, többről is árulkodik. Miközben tűzzel-vassal a második német birodalom megteremtésén munkálkodott, a kancellár töretlenül vívta kedvenc magánháborúját is. A sokszor az elpuhulás szinonimájának érzett ’kultúra’, de legfőképp az újságok, az újságírás voltak kipécézett célpontjai. Érthető ez, hiszen, akinek nagyon is saját tervei vannak, aligha örül a kéretlen nyilvánosságnak, amivel a vélt titkait örömmel teregető sajtó rendre megajándékozta. Ahogy az idősb Cato, Karthágó elpusztítását szorgalmazta, ha szerét ejthette, úgy kedveskedett Bismarck az újságíróknak.
Végül az említett könyv sem határozatlan megjelenítés. Egyrészt a könyv nem más, mint maga a Könyv. Vagyis a Szent Biblia. Aki pedig úgy hazudik mintha (a) könyvből olvasná, az a Szentírás hitelével álcázná veszedelmes mondandóját. Másrészt az idézet általánosan arra utal, hogy a Biblián és a Zsoltároskönyvön felnevelkedett egyszerű emberek minden nyomtatott betűt igaznak fogadnak el. Figyelembe se veszik a szólást mely szerint: „Úgy hazudik, mintha nyomtatásban lenne.” Így hangzik szállóigénk eredeti alakban. (Később, talán kötelességének érezte a technikai haladást követni és aktualizálta kissé: „Hazudik, mintha táviratozna.”)
Figyelmet érdemel még a látszólag csak megfogalmazási különbség az eredeti német formula és a magyar szállóige között. Bismarck szavai a nyomtatást, a kultúra forradalmi hordozóját, a könyvet (ezúttal kisbetűvel!) marasztalják el. Ha nem is első hallásra, de igencsak kiviláglanak ebből a mondatból a csendőrállam, a hivatásos militarista előítéletei a műveltséggel szemben.
A látszólag hű magyar fordításban azonban megfordul az ítélet iránya. A nálunk meghonosodott változat már nem a könyvet, vagyis a műveltséget bélyegzi meg. A mi szállóigénk a nyomtatás hitelesítő erejével visszaélő hazug embert állítja pellengérre. Ráadásul az eredeti, erőltetett szellemességet kiagyaló államférfi szándékával homlokegyenest ellenkező módon – és valóban szellemesen!
Otto von Bismarck kutyáival (fotó: Strumper & Co, 1891)
Persze Bismarcknak semmi baja nem volt a Bibliával! Vallásos ember volt – de protestáns. A német nemzetállam megteremtése mellett, a győztesen megvívott Kultúrharc (Kulturkampf) a másik történelmi jelentőségű teljesítménye. A liberálisokkal összefogva letörte a katolikus egyház világi hatalmát: elfogadtatta a polgári házasságot és anyakönyvezést, keresztülvitte az iskolák állami kézbe vételét. Bizonyos értelemben államszocializmust valósított meg, az első ’jóléti államot’: szociális biztonságot, állami egészségügyi ellátást, baleset és nyugdíjbiztosítást. Nagyformátumú egyéniség volt, a világtörténelem alakítóinak egyike. Akinek a kicsinyességeken túl igazi baja a hamissággal volt. Ahogy némi (ön)ironikus derűvel, egy másik szállóigévé vált mondásában megállapította: „Sohasem hazudunk annyit, mint esküvő előtt, háború közben és vadászat után.”
Képek:
III. Napóleon megadja magát, kardját nyújtja – vele szemben a leendő I. Vilmos, Bismarck és Moltke, Sedan mellett, 1870 szeptember 2 (Henry Schile nyomata, 1871)
Bismarck élete nagy pillanata: I. Vilmos császárrá koronázása, a Német Birodalom kikiáltása, Versailles, 1871 január 18 (középen, fehér uniformisban)
