Egy szociáldemokrata a főváros élén! Hogyan született a főpolgármesterség újjá is, meg nem is II.

Egy hiperaktív mozgalmár, aki mindenütt ott volt, milliónyi címet viselt, mégsem alkotott maradandót és a végén szinte észrevétlenül halt meg. Folytatjuk Szakasits Árpád életútjának bemutatását.

A főváros legelső emberének szerepét Szakasits korántsem protokollárisan töltötte be. A bizottságok, testületek ülésein végig részt vett, hozzászólt, javaslatokat terjesztett elő vagy vetett el. Bár hivatalos programot nem hirdetett, egy nagyvonalú városvezetés tervei körvonalazódtak felvetéseiből. Mindenekelőtt egy fantasztikus tempójú újjáépítéshez igyekezett forrásokat, módot találni. Küzdött az újabb városegyesítés tető alá hozásáért, Nagy-Budapest megszületéséért, a gyakorlati ügyfélforgalom, az adminisztráció reformjáról, a város közlekedése távlati fejlesztéséről máig figyelemreméltó elképzeléseket tárt a törvényhatóság elé.

Az exlex állapot feloldására, a helyzet törvényesítésére 1945. október 7-én tartották meg a helyhatósági választásokat. (Szomorú érdekességként említendő, hogy jócskán visszamenőleg, s a rendszerváltásig előre tekintve, az egyetlen valóban szabad, demokratikus helyhatósági választást az országban!) Míg az addigi ideiglenes, delegált törvényhatóságban, elsősorban az MKP elfogadottságának túlbecsülése miatt, több mint kétharmada volt a két munkáspárt és a szakszervezetek baloldali blokkjának – ekkor meglepetésre a Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett! A kommunista Vas Zoltánnak le is kellett mondania polgármesteri tisztségéről a kisgazda Kővágó József javára. Szakasits, miután a már legitim testület ismét őt választotta elnökének, újra megkerülte a főpolgármesterség kérdését: levélben tudósította az új polgármestert (is), hogy a főpolgármesteri tisztség kormányhatóság általi végleges szabályozásáig annak jogkörét továbbra is ő gyakorolja!

45 novemberétől államminiszter az egymást váltó kisgazda kormányokban, négy hónap múltán miniszterelnök-helyettes, majd ideiglenesen iparügyi miniszter is. Az ország (akkori) legmagasabb kitűntetésével ismerik el munkásságát: megkapja a Kossuth-érdemrendet. A munkáspártok egyesítésekor, 1948. július 12-én a Magyar Dolgozók Pártja elnökévé választják! Még ekkor is ragaszkodik a főváros első emberének posztjához! Csak három hétre rá, augusztus 3-án mond le Budapest élén betöltött tisztségeiről, amikor Tildy Zoltán távozásra kényszerítése után a Magyar Köztársaság második elnökévé választják! Az elvben első közjogi méltóság tisztségét megőrzi a ’Fordulat éve’ földindulása után is: 1949 augusztus 24-től a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának (első) elnöke lesz!

Egyre hangzatosabb titulusok, egyre hatalmasabb címek – egyre fogyatkozóbb mozgástérrel, egyre szűkülőbb valódi hatalommal. Míg 1953. április 24-én le nem tartóztatják! (Mellesleg: hivatalosan május 9-én mond (váltják?) le tisztségéről. Hivatalban lévő államelnökként tűnteti el az ÁVH!) „Háborús bűntett, kémkedés, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése” vádjával életfogytiglani börtönre ítélik.

A személyi kultusszal való leszámolás jegyében 1956. márciusában szabadul. Rehabilitálják. A forradalom „nem szólítja meg”, az újjáalakuló SZDP nem hívja. Egyetlen szerepe egy rádióbeszéd, melyben nyugalomra szólít fel. Később is a konszolidáció segítésén munkálkodik. 1958-ban a MÚOSZ, az újságírószövetség elnöke lesz és országgyűlési képviselő. Az elnöki Tanács tagja, a Magyarok Világszövetségének elnöke és elnöke az Országos Béketanácsnak, a Béke Világtanács magyar tagja. Beválasztják az MSZMP Központi Bizottsága is. Semmi konkrét feladat, semmi tényleges hatáskör. Aligha ért révbe, aligha találta meg a helyét. Mondhatni észrevétlenül halt meg 1965. májusában. Három évvel később, 80. születésnapja alkalmából a Fővárosi Tanács róla nevezte el az egyik legnagyobb új városrészét, lakótelepét szegő főutat, az addigi (és mai) Etele utat. Aztán alig 23 év múltán – helyesen, nem helyesen – visszakerültek az eredeti névtáblák az impozáns, osztottpályás közútra. A rendszerváltás első indulathulláma aligha tűrhette meg a „munkásmozgalom régi harcosát” utcanévként megörökítendő nevei sorában. Mintha nem is nagyon változnának azok a mindig változásra kész idők!

„Szakasits Árpád (1888 - ) publicista, író, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke. Kőfaragó volt, 1903-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba…” – így kezdődik az Új Magyar Lexikon 6. kötetében (1962) a róla szóló szócikk. Finoman fogalmazva: igen nagyvonalú tömörítés. Kicsit olyan ez – anélkül, hogy a két személyiséget bármiben is egymáshoz lehetne vagy kellene hasonlítani -, mintha Van Gogh-ot úgy mutatnák be valahol: ápolt egy vidéki tébolydában. Budapest jeles embereket felsorakoztató főpolgármesterei sorában a legnagyobb ívű pályát bejárót ennyivel elintézni történelemhamisítás is lehetne. De talán inkább beismerő vallomás: nem tudott mit kezdeni vele az a kor, mely letagadhatatlanul magán viselte létrejöttében való közreműködésének nyomát.