Sorozatunk következő polgármesterét főpolgármesteri munkásságán keresztül már bemutattuk, ezért itt most a korabeli viszonyokról fogunk értekezni.
Legutóbbi hősünk – Bódy Tivadar – 1920-ban mondhatni észrevétlenül szűnt meg Budapest polgármestere lenni. Az összeomlás, a forradalmak, a román megszállás, végül Trianon katasztrófa-folyamában a köz- és jogrend helyreállítása nem ment automatikusan. Hogy a törvényes vezető: a megválasztott polgármester ott folytassa, ahol abbahagyta, kézenfekvőnek látszott ugyan, csakhogy semmi sem volt már a régi. A válságkormány miniszterelnöke, Simonyi-Semadam Sándor először 1920 márciusában kormánybiztost nevezett ki a főváros élére. Mindez még nem kifejezetten Bódy ellen irányult, a túl demokrata és túl liberális főpolgármester, Bárczy esetleges visszatérésének igyekezett elejét venni. Az új kormánybiztos, Sipőcz Jenő igy már áprilisban a főpolgármesteri teendők ellátására is megbízást kapott. Ez már érzékenyen érintette a polgármestert (is). Szert tett egy, a jogrendbe nem illeszkedő, fellebbezhetetlen főhatóságra, amivel egyúttal hatáskörének, jogosítványainak egy részétől is megfosztották. Képletesen szólva: ekkor már beborult a feje felett az ég. Kisvártatva a talpa alól is eltűnt a biztos talaj: a júliusban megtartott törvényhatósági bizottsági választások létrehozta közgyűlést már nem az őt támogató biztos többség uralta. Ilyen előzmények után nincs mit csodálni azon, hogy a közgyűlés szeptember elsejei rendkívüli ülésén, bár nem folyamodott érte, „elfogadták” nyugdíjaztatási kérelmét 1920 október elsejei hatállyal. Hosszú eredményes szolgálatának elismerése és köszönetnyilvánítás mellett, arcképének megfestését is elrendelték a nagy tanácsterem falára, kiemelkedő elődei mellé… Végezetül a városatyák még azon ültükben, titkos szavazással megválasztották Budapest polgármesterévé a már amúgy is a város főpolgármesteri jogkörét gyakorló kormánybiztost, Sipőcz Jenőt. (Senkit sem zavart – tán föl sem tűnt –, hogy így egy hónapig formálisan két polgármestere is volt a székesfővárosnak.)
Ezt követően Sipőcz méltán lett az első világégést követő konszolidáció fővárosi vezéralakja. Nem kis mértékben az ő érdeme, hogy ez a folyamat Budapesten viszonylag gyorsnak és sikeresnek volt mondható. Ő is lett itt a következő másfél évtized vitathatatlan hőse. Sipőcz a talpra állás és a szélsőséges jobbratolódás, a háborúba sodródás közötti tizenhét esztendő nagyformátumú városvezetője. (Vele és munkásságával sorozatunk első felében, a föpolgármesteri életművek bemutatásakor már foglalkoztunk.)
Bár Sipőcz hatalmát kinevezéssel szerezte, elfogadottságát és népszerűségét bizonyítja, hogy háromszor is nagy többséggel választották (titkos szavazással) polgármesterré. Kormányzása idejét valósággal keretbe foglalta a főváros helyzetét szabályozó törvény elavultsága, majd annak egyre radikálisabb revíziója. Polgármesterségét megelőző kormánybiztosi kinevezése a főpolgármesteri munkakör megszüntetésére tett kísérletnek is felfogható volt. A ráruházott főpolgári jogkör, majd a személyében egyesített két státusz továbbra is betöltetlenül hagyta főpolgármesteri széket. Amikor 1924-ben Sipőcz megvált utóbbi feladataitól, akkor is kormánybiztos követte őt a jogkör gyakorlásában: Tersztyánszky Kálmán. Ahogy később Ripka Ferenc is „csak” kormánybiztos volt előbb a város élén, míg 1925-ben főpolgármesterré nem választották, s helyre nem állt a városegyesítéskor szentesített tandem, a kétfogatú városvezetés rendszere. Mindettől persze jottányit sem csökkent a hatalom, a kormány nyomása. A főváros a demokrácia szigete, a szabadgondolkodás vára, a szociális biztonság gyanús előőrse volt a konzervatív, keresztény-nemzeti, mind jobboldalibb szelekre forgó országgal és vezetéssel szemben. A több évtizedes vajúdás árán megszült 1930-as fővárosi törvény innen nézve az elvárásokat, onnan tekintve a reményeket múlta alul – mindazonáltal újabb lépéseket tett a főváros önállóságának korlátozására. Az efölötti botrány még el sem ült igazában, mikor Gömbös elszánta magát a totális állam magyarországi felépítésére. Tervezete a főváros önkormányzati szervei önálló működésének gyakorlatilag teljes felszámolását célozta meg. A közgyűlés jogosultságait is javarészt meg szándékozott szüntetni. Elsősorban a választás rendszerének akart véget vetni: a főváros vezető tisztségviselői kinevezés útján kerüljenek ezután pozícióikba. Az ’Új Rend’ (ahogy Gömbös célját, a tekintélyuralmi államot olasz példára, eufemisztikusan nevezte) szemében az autonómia több volt, mint vörös posztó: fekély volt, maga a métely. Huszár Aladár, a főváros főpolgármestere, a kivédhetetlennek látszó törvényalkotás, s az azt követő változások láttán le is mondott. Budapest megszelídítésére, a kormányzat kezes fővárosának megteremtésére kiszemelt végrehajtót, Borvendég Ferencet egykettőre főpolgármesterré választották. Ám ő váratlanul meghalt. Ekkor lépett elő, nagy kapacitálásnak engedve az immár tizennégy éve sikeres polgármester, Sipőcz Jenő főpolgármesterré. És az ő megüresedett helyére kereste mindenki a maga jelöltjét.
Közben az eredeti gömbösi törvénytervezet ugyan szenvedélyes viták során, számos toldás-foldás és korrekció közbejöttével, de elfogadtatott. A fővárosi törvény 1934-es változatában nyerte el végleges jogi formáját és szentesítette Budapest önállóságának az előbbiekben vázolt jelentős beszűkülését. A főváros autonómiája újabb vérző sebet kapott, amit aztán nem is hevert már ki a továbbiakban. Nyitva állt az út a határtalan jobbratolódás, a német behatás, a szélsőséges nacionalizmus, a fajelmélet, a háború hívei előtt. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, hogy kellően értékelni tudjuk Budapest következő vezetőjének (az utolsó választott polgármesternek, akinek ráadásul titkos voksolás hozta meg a túlnyomó többséget) teljesítményét. Szendy Károlyt egy vesztésre álló ütközet során szólította a már egyre inkább csak nevében önkormányzata élére a közakarat. És ő esélytelenül is helyt tudott állni.! Nem tudta megfordítani a világalakító erők menetét, de modus vivendit tudott találni. Valami fegyverszünet-félét a politikával. Pártok melletti (feletti?) szakvezetést gyakorolt a városban és az egyre romló politikai helyzetben példátlan ’különbékét’ és felemelkedést tudott teremteni. Saját szavaival: szakember voltam, a városi ügyek specialistája.”
Képek
Simonyi-Semadam Sándor (1864 – 1946), Horthy válság-miniszterelnöke, kormányfő 1920. március 15 – 1920. július 19 között
Vitéz jákfai Gömbös Gyula (1886 – 1936), vagy ahogy szerette, ha hívják: a „Magyar Mussolini”. kormányfő 1932. október 1-től haláláig, 1936. október 6-ig
Szendy Károly polgármesteri beiktatási vacsorája a Gellért Szálló dísztermében, 1935
Hogy volt régen...?
