Budapestet világvárossá fejlesztő óriási egyéniségek távoztával egy új generáció lép színre a XIX. század végén. Feladat maradt bőven.
A 19. század záróakkordja, a Millennium oly hatalmas csinnadrattára sikeredett, hogy évekre – előre hátra – árnyékba szorított szinte mindent. Országszerte Fiumétől Vereckéig, de Budapesten, az ünnepáradat epicentrumában aztán mindenképpen. Így eshetett meg, hogy az alig fakóbb külsőségek közt világra jött újszülött nagyváros, mondhatni észrevétlenül lépte át a felnőttkor küszöbét. Az ünnepelni mindig szívesen kész elitet lefoglalta az ezredév álma – no meg a közvetlenül az azelőtt beérő nemzedékváltás. A reformkor gyermekei, az országgyűlési ifjak, a szabadságharc diák önkéntesei túl jók voltak és túl kötelességtudók. És nem (nagyon) működtek egymás rovására. Így egy egész generáció érkezett gyakorlatilag egyszerre eredményes hivatali pályája végére. Köztük a legendás ’Három Károlyok’ is. Előbb Kamermayer Károly önkéntes visszavonulása (’96 október), majd halála (’97 június). Nyomban ezután Ráth Károly elhunyta (’97 július), végül nemsokára Gerlóczy Károlyé, a négyszeres első-alpolgármesteré. Kétségkívül az utóbbi volt Kamermayer távoztakor a polgármesteri szék várományosa, ám a törvényhatóság az ifjúság, Márkus József mellé tette le a voksát. Az ő megürült alpolgármesteri helyét Halmos János, a városvezetés addigi pénzügyi osztályvezetője foglalta el. Alig később Ráth halálával a főpolgármesteri poszt is megürült. Ismét léphetett mindenki egyet felfelé. Az új üstököst nem lehetett megállítani: Márkus lett a főpolgár! A polgármesterségre pedig Halmos János (1847 – 1907) jutott, megelőzve az örökös kandidátus első-alpolgármestert. Az új nevek tűzvonalba szólításával új korszakot köszöntő közgyűlés ekkor egyben a „három Károlyok” negyedszázadát is búcsúztatta. Megható emelkedettséggel rögzítették jegyzőkönyvbe az említettek érdemeit: ők „együtt ritka egyetértésben, benső szükséggé fejlődött kölcsönös bizalommal megvetették Budapest fejlődésének hatalmas alapjait”!
(A Székesfőváros második polgármestere, Kammermayer Károly utóda tehát 1896. november 25-én Márkus József lett! Az ő városvezetői munkásságáról sorozatunk első, a főpolgármestereket sorra vevő részében írtunk. Hiszen szűk tizenegy hónap múltán ő követte Ráth Károlyt e poszton.)
Budapest harmadik polgármestere, Haberhauer Jánosként látta meg a napvilágot Pesten. Apja, a város legnevezetesebb hentese nagypolgárnak számított, jómódban élt, gond nélkül biztosíthatta gyermeke taníttatását. János a Pesti Piarista Gimnázium elvégzése után jogot hallgatott. A jogtörténetből és jogtudományból egyaránt letett államvizsgáját rövid ügyvédeskedés követte. De a városegyesítés első pillanatai már Budapest szolgálatában találták. 1873. novemberében a VII. kerület jegyzőjévé választották, és ő egyszer s mindenkorra hivatalnok, várospolitikus, városvezető lett.
1882-ben tanácsnokká nevezték ki, osztályvezetőként intézte az adóügy dolgait. Igen hamar elért két hatalmas sikere népszerűvé tette a Törvényhatóságban, s tekintélyt is kölcsönzött neki. Egyrészt megakadályozta a városi adókezelés államosítását egy kormányrendelet visszavonatásával. Másrészt elérte, hogy az osztrák-magyar bank az adótámogatást ne a Közmunkatanács alapjába, hanem a főváros közösségi alapjába fizesse, jelentősen megnövelve ezzel az önkormányzat mozgásterét. Sikeres vezetőként előbb a katonai-, később a közegészségügyi ügyosztály élére került. A Horthy-korig hatályos kórházi szabályrendeletet alkotott, járványkórház alapításával (Szent László Kórház) megteremtette a fertőző betegek szakszerű ellátását, megoldotta a higiénikus, szervezett szemétszállítás akut problémáját. A Millenniumi forgatag csitultával lezajló csendesebb nemzedékváltás mellett e sikerei segítették előbb 1896-os alpolgármesterré, majd polgármesterré választásában. (Utóbbi aktus érdekes közjátéka, hogy míg 1897. november 8-án a törvényhatóság közgyűlése egyhangú szavazással választotta polgármesterré Haberhauer Jánost, addig hivatali esküjét tíz nappal később már Halmos János tette le! Közben érkezett meg ugyanis a belügyminiszternek a névváltoztatását jóváhagyó rendelete. Úgy tartják, az ő példája váltotta ki az akkor nekilendült névmagyarítási hullámot a közéletben.)
Halmos János, polgármesteri beiktatása alkalmával készült hivatalos képe (1897)
A Halmost fogadó legnagyobb gondok és kihívások elsősorban szervezeti jellegűek voltak. A kezdetektől változatlan, vagy inkább mondjuk úgy: hiányzó (új) fővárosi törvény megalkotása nem volt tovább halogatható. Mielőbb szanálni kellett a főváros pénzügyeit és „szaporítani kellett a közjövedelmek forrásait”. Meg kellett teremteni az új, központi városházát (az épületet) is. Már csak azért is, hogy megteremthető legyen egy olcsóbb, egyszerűbb és gyorsabb adminisztráció. Gátat akart vetni a főváros mértéktelen extenzív növekedésének: „Budapestnek javulnia kell, nem nagyobbodnia”.
(folytatjuk)
Halmos János polgármester domborműve a János-hegyen, a Normafa emlékmű mellett. A bronz alkotást a tragikusan rövidéletű ifj. Pelzmann Ferenc szobrászművész készítette, aki nemsokkal később öngyilkos lett. A köztéri emlék állíttatója az alkotó apósa, Glück Frigyes, a neves szállodaiparos, várospolitikus, műgyűjtő és mecénás
Hogy volt régen...?
