Bódy Tivadar a városházán / II. Egy polgármester, akinek kényszerpályát szánt a történelem

Bár a „túlzottan demokratikus befolyás alá került” városvezetőt 2020-ban nyugdíjazták, de érdemeit nem vitatta senki: nagytekintélyű, befolyásos közember maradt haláláig.

Budapest polgármestereit sorra véve érkeztünk legutóbb Bódy Tivadarhoz. Az ő nagyreményű példás hivatalnoki pályáját követhettük végig karrierje felívelése mentén. „A gyakorlati tisztviselő tipikus, de egyben legkiválóbb képviselője volt. Mindent meglátott, mindent meghallott, gyorsan és ügyesen cselekedett…” – jellemezte őt még a róla egyébként rossz véleménnyel lévő pályatárs, Harrer Ferenc is.

Bódy (1917 óta királyi udvari tanácsos) életpályájának csúcsán, 1918-as polgármesterré választásával tulajdonképpen kényszerpályára került. Az egyre katasztrofálisabb körülmények közepette igyekezett „kivezetni a fővárost a bajokból és megalapozni a jövendő fejlődését”. Azonban, jelmondata („Budapest nem lesz, hanem már van.”) szellemében, mind apróbb részletekben kényszerült „a jelen munkása lenni”. Az összeomlást követően az őszirózsás forradalom, majd a Károlyi kormány a rendteremtés lehetőségét jelentette a számára. 1918 decemberében átfogóan demokratikus, szociális elkötelezettségű programot terjesztett a közgyűlés elé. A munkásbiztosító, az anya- és csecsemővédelem, a járványügy megszervezése, a gyermekvédelem, az adóreform, a nagyvásártelep megvalósítása, a lakásprogram kiterjesztése, a földalatti (és felüljárókon bonyolított) gyorsvasúti hálózat kialakítása(!) voltak (többek között) a főbb pontjai. De egyre kevésbé volt bármi tényleg megvalósítható. 1919 január 27-én a kormány megszűntette a főpolgármesteri tisztséget, jogköreit a polgármesterre ruházta. Ez sem jelentett javuló mozgásteret Bódy számára, hisz egyúttal a közgyűlés helyére néptanács létrehozásáról is rendelkezett. Aztán a háromnapja kikiáltott Tanácsköztársaság március 24-én mindezeken túllépett. A szükséges (és többször nem szükséges) dolgokról intézkedő népbiztosi rendeletek közvetlenül írtak elő bármit, nemlétezőnek tekintették a városvezetést. Feladatot Bódy még tőlük is kapott: megbízták a közmunkatanács felszámolásával…

A tanácsrendszer és a Peidl-kormány néhány napja után, 1919 augusztus 7-én tért vissza a polgármester a városházára. A törvényen kívüli helyzetben „közfelkiáltással” összehívott rendkívüli közgyűlésen Bódy ellentmondást nem tűrve keresztülvitte a kilenchónap előtti állapotok jogfolytonos továbbvitelét. (Mindenekelőtt elsöpörte az útból Harrer Ferenc önjelölt polgármesterségét. Harrer, az elévülhetetlen érdemű városépítők egyike, úgy vélte, jog szerint neki kell lennie a városvezetőnek. Ő is Budapest örök, reménytelen szerelmese volt, akárcsak Podmaniczky.) Nem térhetett ki a városatyák, a fővárosi üzemek vezetői, alkalmazottai, a budapesti tanszemélyzet igazoló bizottság elé állítása, ma úgy mondanánk: átvilágítása elől. Teljes erejével azon volt, hogy minden menjen tovább a régi-új rend medrében, de valahogy mégsem úgy ment. Érezhette ezt, s talán ezért köszöntötte, fogalmazzunk úgy: a kelleténél is lelkesebb beszéddel a fővárosba bevonuló Horthyt. (A tengernagy válasza a „bűnös város” számonkérése, pökhendi fenyegető beolvasás volt.) Majd, annak kormányzóvá választását követően (1920 március 1), a Budapest hódolatát közvetítő küldöttséget is ő vezette. Hiába. Nem nyert támogatást, nem ébresztett bizalmat sem a kormányzóban, sem az új kurzus vezetőiben. Március 29-én a kormány (Simonyi-Semadam Sándor volt már ekkor a friss miniszterelnök) kormánybiztost nevezett ki a főváros élére Sipőcz Jenő személyében. Miután Bárczy főpolgármester még 1918 december végén lemondott, ez látszólag csak az ő betöltetlen helyét érintette. Egy hét múltán a minisztertanács meg is bízta Sipőczöt a főpolgármesteri teendők ellátásával. Ugyanekkor a törvényhatóság működését, autonómiáját, a választott tisztségviselőinek hatáskörét is jelentősen korlátozták. Az 1920 júliusában megtartott törvényhatósági bizottsági választások után felált új közgyűlés már nem az ő világa volt: október elsejével nyugdíjazták „három évtizedes szolgálata, eredményes munkájának elismerése és köszönetnyilvánítás mellett”. Bizonyára méltányolta a gesztust, hogy a közgyűlés „felhatalmazást adott a tanácsnak arcképe megfestésére és a nagy tanácsteremben való kiállítására”.

Konzervatívnak túl sok reform, akár forradalminak is nevezhető újítás híve volt. Így, amikor nálunk a világégés és a forradalmak utáni konszolidáció inkább restaurációra sikeredett, „a túlzottan demokratikus befolyás alá került” Bódynak nem lehetett benne vezető szerepe. Szerepe, persze, annál inkább, hisz tehetségét, munkabírását, érdemeit nem vitatta senki. Nagytekintélyű, befolyásos közember maradt haláláig. A magyar országgyűlés felsőházának tagja, Budapest székesfőváros törvényhatósági bizottságának örökös tagja, királyi udvari tanácsos, a Nova Közlekedési és Ipari Rt elnök-vezérigazgatója, a HÉV vezérigazgatója, a Magyar Városok Országos kongresszusának elnöke, igazgatója a Vármegyék és városok Országos Mentőegyesületnek és a Charité Poliklinikának – többek között.

Méltatlanul lett Bódy sorsa, ha nem is a teljes, de a meglehetős elfeledettség. Nevét nem őrzi köztér, intézmény. Történeti munkákban sem tűnik fel gyakran a neve. (Kellemes kivétel Varsányi Erika rövid, ám alapos tanulmánya, 2008). Barátságos, kedvelt társasági ember volt, fel is rótták ellenfelei, hogy máshoz sem ért igazán, csak a kártyázáshoz (szigorúan kis tétben!), a kölcsönös szívességtételre alapozott ügyintézéshez. Pedig a legkiválóbb gyakorlati tisztviselő, nagytudású és határozott pénzügyi, gazdasági szakember volt. Nem ő tehetett róla, hogy igazi szerepet a magyar történelem egyik legzavarosabb és legellentmondásosabb pillanatában kapott. Ahogy arról sem, hogy egy világnyi katasztrófa árnyékában nem nyílt tér az ő elképzelései kibontakoztatása előtt…

Képek:

Bódy Tivadar fogadja és köszönti a bevonuló Nemzeti Hadsereget a Székesfőváros nevében a Gellért Szálló előtt (1919 november 16, az Est Filmhíradó egy képkockája)