Bár Köböl József példásan levezénylete Budapesten az önkormányzatiság maradékainak felszámolását, személyiségét akár érdekesnek is minősíthetjük.
Amikor Szakasits lemondása után, a főváros Törvényhatósági Bizottsága 1948. szeptember 29-én tartott ülésén, Bognár József polgármester levezető elnök Köböl Józsefet jelölte a testület élére, hatalmas meglepetést okozott. Pedig a lépés aligha lehetett váratlan azoknak, akik addigis szorongva szemlélték Rákosi és köre mesterkedéseit. Mert Köböl József amolyan ’szürke eminenciás’ volt már akkor – igazi szakember. Megbízásait következetesen és kíméletlenül végrehajtó pártmunkás, sikeres gyakorlati (közép)vezető.
Köböl József, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének tagja a Ferenc téren rendezett választási nagygyűlésen (Budapest, 1949. május 5. Magyar Fotó: Szécsényi József)
Ezzel a poggyásszal érkezett Köböl a főváros élére. Nem kellett bennfentesnek lenni ahhoz, hogy ha bizonyos nem is lehet benne, de legalább megsejtse mindezt az, aki követte az eseményeket. A székesfőváros önkormányzatisága kezdetektől fogva a magyar önszervezés, szuverenitás és autonómia, hogy ne mondjuk: a magyar demokrácia bástyája, példaadó előfutára és bizonyos értelemben záloga volt. Időről időre elvettek belőle, kisebb-nagyobb trükkökkel kurtították kiváltságait – de mégis, nagy vonalaiban liberális, önigazgató és demokratikusan átlátható maradt hetven év múltán is. Polgári értékek és európai szellemiség voltak és maradtak az irányfényei – mit előbb konzervatív tekintélyelvek, majd szélsőséges uszítás, végül osztályszempontok igyekeztek elhomályosítani. De Budapest Törvényhatósági Bizottsága kitartott mindezidáig – legalábbis látszólag.
Az új városvezetőnek már székfoglaló beszéde, szóhasználata, ideológiai sablon-fordulatai árulkodtak: valami végleg véget ért. Az országos politikában unásig emlegetett „fordulat” elérte Budapestet! Köböl aligha a főváros autonómiája fölötti őrködést kapta feladatául. Valóban, a pártvezetés, mármint a lassacskán egyeduralkodó MDP vezetése három nagy cél véghezvitelét várta el az újsütetű kvázi-főpolgármestertől. Elő kellett készítenie és a ráeső részben irányítania az államosítás földindulását. Véghez kellett vinnie a közigazgatás totális átszervezését: le kellett bontania az önkormányzatiság intézményeit, hogy helyébe felépíthesse a tanácsi rendszer szerveit és bürokráciáját. Végezetül, le kellett vezetnie Nagy-Budapest világrajöttét az összes szülési fájdalmakkal egyetemben: a közigazgatási egyesítés ördögi részleteket rejtő hatalmas munkáját.
Köböl imponálóan rövid idő alatt (nem mondhatni, hogy komoly áldozatok nélkül) teljesítette mindhárom (párt)feladatát! A főváros autonómiája teljesen megszűnt. Minden területen dominánssá vált a hatalom központosítása. A város tulajdonában, kezelésében lévő (köz)üzemeket államosították, nem volt többé önálló költségvetésük, nem gazdálkodhattak a (nem náluk képződő) nyereségeikkel. Ezután az MDP Politikai Bizottságának azt az öttagú különbizottságát vezette, melynek Nagy-Budapest egyesítése teendőinek részletes menetrendjét kellett kidolgoznia. Főpolgárságának egyik csúcspontja, s egyben, ha úgy vesszük záróakkordja volt 1949. decemberi szereplése az Országgyűlésben: ő terjesztette elő a „Budapest területének új megállapításáról” alkotott 1949. évi XXVI. törvényt. Ennek értelmében 1950. január elsején hét várost és tizenhat nagyközséget a fővároshoz csatoltak, s annak területét több mint megduplázták (206-ról 526 négyzetkilométerre).
Köböl még ezután is aktív résztvevője volt az átalakulás ideiglenes-átmeneti testületeinek, de se irányító se végrehajtó főszerepet már nem kapott többé. Nem ő lett az új rend szószörnyetegével élve Budapest Főváros Tanácsa Végrehajtó Bizottságának elnöke, hanem a régi tisztségétől vele együtt búcsúzó addigi polgármester, Pongrácz Kálmán. 1956-ban 23-24-én még pártvezetőnek választották, de aztán kimaradt a különböző képlékeny alakulatok listáiról. Amikor novemberben Kádár be akarta vonni a legfelső vezetésbe, Köböl visszautasította a visszautasíthatatlan ajánlatot. Miniszterhelyettes, majd az Országos Tervhivatal főosztályvezetője lett. 73-ban ment nyugdíjba. 1977-ben csatlakozott a Charta ’77, a csehszlovák ellenzékkel szolidáris mozgalmához. Ekkor addig folyamatos fővárosi tanácstagsága és a SZOT vezetőségében betöltött pozíciója alól is felmentették. Élt még visszavonultan 23 évet.
Köböl József mindössze tíz hónapig állt (formálisan is) a város élén. Ezalatt több és jelentősebb nyomot hagyott a rábízott városon, mint legtöbb elődje. Legalább felerészben nem örvendeteseket. Pusztán a hatalom szempontjait nézve, következetes és hatékony (város)vezetőnek bizonyult. A fővárosra akkor 77 éve megálmodott autonómia utolsó első-embereként mindent felszántott maga mögött. Utódainak, a következő negyven esztendő tanácselnökeinek sok mindenhez közük volt a szuverenitást leszámítva. Aztán a rendszerváltozást követő főpolgármesterek - Demszky, Tarlós, Karácsony – csak a szót támasztották föl, a tartalmat már nem. Ők a két városvezetői tisztség (polgármester és a főpolgármester) jócskán átalakult jogköreit összevonva képviselik. Nem az 1873-as városegyesítés szellemében vett főpolgármesterek. A két „alapító (város)atya”, a két Károly közül inkább Kammermayer, semmint Ráth szerepét játsszák.
Köböl József szerepét vagy akár őt magát megítélni hálátlan feladat. Saját kezdeményezésre rosszat nem tett, személyesen nem ártott senkinek – mégis… Az összkép maga a testet öltött ellentmondás. Ő az egyik legrövidebb ideig regnáló főpolgár, talán ő a leghatékonyabb is és valószínűleg a legelfeledettebb. Némileg ironikus, hogy neki, a főváros lényegében utolsó főpolgármesterének tették a feladatává, hogy számolja fel a saját tisztséget.
Köböl József, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Párt és Tömegszervezetek Osztályának vezetője és Marosán György, a Minisztertanács elnökhelyettese beszélget a Parlament folyosóján az Országgyűlés 1956. július - augusztusi ülésszakának első napján (1956. július 30. MTI Fotó: Bartal Ferenc)
Hogy volt régen...?
