Világváros-teremtés óriási emberekkel. Kamermayer Károly és a többiek: Ráth Károly, Gerlóczy Károly, báró Podmaniczky Frigyes. Kalapot le!
Kamermayer Károly Pest tanácsnokaként (a közegészségügyért és a köztisztaságért felelt) folytatódó, Budán indult várospolitikusi karrierjét hosszabb, teljesebb felkészülését szolgáló tanulmánykörúttal szakítja meg. Bejárta Európát – a saját pénzén! A városépítés és a városüzemeltetés gondjait, illetve e gondok már létező feloldásait vizsgálta Berlintől Párizson át Londonig. Hazatérte után már a küszöbönálló városegyesítés előkészítésén munkálkodott. Közben azért Pest adóügyeit és a közellátás megoldásával járó állategészségügyi probléma megoldását is új alapokra helyezte. (Egész életműve egyik legnagyobb teljesítményét, a Közvágóhidat 1872-ben avatták fel!) De nem csak ő készült fel az új nagyváros megszületésére. Maga az egyesülés is előkészítette önmagát, amolyan kúszó módon, lépésről lépésre. Előbb Buda és Óbuda, majd Buda és Pest költségvetése lett nagyjában-egészében közössé, a városi rendőrség államosítása az igazgatásrendészetet tette egységessé, az 1870-ben megalakult Közmunkatanács pedig kezdetektől a szövetkezni szándékozó városok határaitól függetlenül értelmezte hatáskörét.
A Közvágóhíd, 1905 (Erdélyi Mór felvétele)
Szóval 1873. november 4-én, amikor az új város, Budapest törvényhatósága összegyűlt, hogy vezetőt válasszon, négy jelölt közül Kamermayer Károly a 400-as tanács 348 érvényes voksából 297-et mondhatott a magáénak! A szavazatok 85%-val választották a székesfőváros első polgármesterévé. Az ugyanezen alkalomból a királyi előterjesztés hármasából főpolgármesterré emelt Ráth Károly mellett tulajdonképpen ő lett Budapest tényleges, gyakorlati vezetője.
A „Háromkárolyok” - Kamermayer
Ráth
Gerlóczy
(Amikor már világosan látszott, hogy az ugyanekkor alpolgármesternek megválasztott Gerlóczy Károllyal igen harmonikusan és gyümölcsözően együtt dolgozni tudó triumvirátust alkotnak, lett városi szólássá, hogy „Megjöttek a Háromkárolyok!”, meg hogy „A pesti Háromkárolyok még a végén elhomályosítják az eredetieket…” De nem feledkezhetünk meg az ő árnyékukban a Közmunkatanácsot 32 éven át vezető báró Podmaniczky Frigyesről, „Budapest reménytelenül szerelmes, örökös vőlegényéről” sem.)
Az újsütetű polgármesternek, mielőtt sorra vehette volna a városépítés nagy teendőit, melyeket programjában reménykeltően és éleslátóan elősorolt, mindenekelőtt a jogilag már megszületett várost „technikailag” is világra kellett hoznia. Új, korszerűbb közigazgatás kiépítése, hivatalok, ügyosztályok rendszerének létrehozása, elöljáróságok felállítása a tíz kialakítandó kerület hálózatának megfelelően. De talán legelőször: az általánosan magyar nyelvű(!) ügyintézés és ügymenet bevezetése várt rá.
Csak miután mindezt – az irányításával – sikeresen elindították a megvalósulás útján, foghatott a tényleges városteremtés munkájához. A régi úthálózatot korszerűsítették, új úthálózatot teremtettek – köztük a Nagykörutat és az Andrássy utat (a földalatti vasúttal), kialakult a sugaras-körutas városszerkezet. Megszületett a közélelmezés és a köztisztaság intézményrendszere, a csatorna- és a vízvezetékrendszer hálózata (a gerincvonalak máig a rendszer vázai!), megszervezte a szemét gyűjtését és elszállítását. Megépítették a Margit-, a Ferenc József (a mai Szabadság)- és a Déli összekötő vasúti hidat – felépült az Országház, a Keleti pályaudvar, a Műcsarnok, a Mátyás templom, az Operaház, a Népszínház, és a Vígszínház. Először lett kiemelt cél az idegenforgalom, no eleinte még nem a fejlesztése, inkább a megteremtése. Budapest Európa fürdőfővárosa kívánt lenni. Több új létesítmény szolgálta ezt, köztük a Széchenyi és a Rudas – melyek kapuit a hölgyek előtt is megnyitották, naponként nemek szerinti váltásban látogathatta őket a nagyközönség! Talán legjelentősebb vállalkozása a vásárcsarnok-hálózat kiépítésének útjára bocsátása. Hat, épületnek is impozáns, „városszervező” létesítmény (öt fiók: a Rákóczi téri, a Klauzál téri, a Hunyadi téri, a Hold utcai és a Batthyány téri, valamint a rendszer koronája, ékköve a Fővám téri Központi vásárcsarnok) állt a köz szolgálatába a Millennium alkalmából!
A Nagycsarnok, a főváros máig legnagyobb vásárcsarnoka, Pecz Samu tervei alapján, 1897
„Minden életrevaló eszmét megragadott, hogy azt a főváros érdekében megvalósítsa, az akadályok meg nem rettentették, s ha egy dologért lelkesedett, munkaereje, ambíciója nem ismert határt, dolgozott betegen is, csakhogy kitűzött célját elérhesse.” – írta róla egy későbbi utóda, Bárczy István. Megalapította a Fővárosi Egyletet, ahol a nagyipar, a pénz és a föld mágnásai kötetlenül vallhattak Budapest jövőjének munkásaivá. Alapítója volt a Sasok Asztaltársaságának is. Ez a szűk, kötetlen, mégis rendkívül hatékony fórum, a várospolitika minden területén, valamennyi sarkalatos kérdésben nagy súllyal hallatta a hangját. Az Arany Sas fogadóban (1780-ban alapították a mai Kossuth Lajos és Semmelweis utcák sarkán) a politika, a közélet, a nyilvánosság formálói és szereplői Ráth Károly vezetésével megvitattak mindent, ami felmerült, ami eldöntésre várt. (Kamermayer rá igen jellemző módon átengedte főpolgár kollégájának az irányító szerepet, a megtisztelő „Fősas” tisztséget!) Az élclapok és a közbeszéd állandó szereplői lettek: „Vajon min kotlanak éppen a Sasok a fészkükben?” Árulkodó a székhely megválasztása, különösen, ha tudjuk, hogy a polgármester szenvedélyes ínyenc volt – a fogadó különlegessége pedig akkoriban a darált dióba panírozott szárnyasmell…
Fáradhatatlan és önzetlen munkálkodása, szakértelme, kompromisszumkészsége alighanem átragadt a munkatársai többségére, mert csöndesen, különösebb hírverés nélkül nekiindult és ment is minden szépen sorban. Tán azóta sem akadt olyan városvezető (olyan nagypolitikus?), aki a programjában meghirdetett terveket ily következetesen valóra váltotta volna! Nem csoda, ha Kamermayer elfogadottsága, népszerűsége egyre nőtt. Három újabb hatéves ciklusra (1879-ben, 1885-ben és 1891-ben) választotta újra a közgyűlés, komoly ellenjelölt nem is állt sorompóba ellene. Nyilván ötödször is őt választották volna, mondhatni automatikusan, ha el nem zárkózik ez elől. Negyedik ciklusa végén, 1896-ban, romló egészségére hivatkozva nyugdíjazását kérte. Az akár főművének mondható Nagy-vásárcsarnok avatásán már mint egyszerű polgár vett részt (bár tagadhatatlanul díszvendégként).
Tudott méltósággal visszavonulni is, az eredményesség állapotában, a siker csúcsán. Az utolsó hivatali napjáig teljesértékű harcos volt – egy fél évre rá: halott. 1897. júniusában távozott a Fiume-környéki Abbázia egy szanatóriumában. A városon végig vonuló pompás temetési menete a Millennium rendezvény-özönének, ünnep-folyamának mintegy a záróeseménye volt. Volt is mi előtt tisztelegnie Budapestnek. Az egyesülni kész városokat a hetvenes évek elején 270.000-en lakták. Kamermayer utolsó ciklusa idején a fővárosnak közel félmillió lakosa volt. Míg a frissen alakult Budapest Európa nagyvárosainak sorában csak tizenhetedikké lépett elő. Addig az első polgármester huszonhárom év múltán már a kontinens nyolcadik metropoliszát hagyta örökül utódára!
Képek:
Síremléke Budapesten (Kerepesi temető, díszsor) - Donáth Gyula alkotása (1901)
Emlékét 1942 óta szobor és tér is őrzi a Belvárosban, a nevét viselő téren. Szabados Béla (1894 – 1970) alkotása
Kamermayer Károly temetési menete az országos kaszinó új épülete előtt a Kossuth Lajos utcában. (E helyt állt 120 évig az Arany Sas fogadó, a Sasok Asztaltársasága otthona. Mostanára az épületben a Puskin mozi talált otthonra)
Budapest vőlegénye, báró Podmaniczky Frigyes, fiatal korában (1824 – 1907)
Hogy volt régen...?
