Budapest korai főpolgármestereinek bemutatása után visszatérünk 1873-ba, és Kamermayer Károllyal kezdve az operatív vezetőket vesszük sorra
Sorozatunk legutóbbi két írásával (Köböl József életútjáról elmélkedtünk, majd igyekeztünk áttekinteni a „Nagy-Budapest-gondolat” történetét) egy, a történelem által behatárolt korszak és egyben munkánk első részének végére értünk. Akik 1873-ban megteremtették a világvárosi szerepre szánt Budapestet, kétpólusú vezetést álmodtak meg (illetve a bécsi főhatalom azt engedte meg) a számára. Egyrészt egy autonóm és szuverén, titkosan választott(!) önkormányzatot, melynek élén a magaválasztotta polgármester áll – másrészt az ennek törvényességén őrködő, a hatalom igényeit és elvárásait felé közvetítő főpolgármestert és hivatalát. Az előbbit „csak” jóváhagyatni kellett a (belügyi) kormányzattal, az utóbbit „csak” elfogadólag megszavazni a királyi (kormányzói) „javaslat” nyomán. Durván egyszerűsítve: az előbbi dolga volt az operatív munka, a tényleges napi városvezetés, míg az utóbbié a felügyelet, a protokoll, a város és az ország (eleinte: a Birodalom) közötti kapocs szerepének betöltése. Az előbbi inkább az önkormányzatiság, az utóbbi inkább a hatalom embere volt. Nem véletlenül lettek a főpolgármesterek lényegében automatikusan a Főrendiház (a kétkamarás parlament felsőháza) tagjai!
A polgári demokrácia megvalósítása, intézményei létrehozása útján kissé előre szaladt nagyváros „féken tartásáról”, majd, lényegében önmaga gondoskodik. A hatalom mechanizmusának ismerői és működtetői így gondolhatták, amikor erre, a némileg ördöginek is mondható „kis dualizmusra” bízták a székesfőváros vezetését. Váratlan és csodával határos fordulatot hozott, hogy e két tisztség betöltői a továbbiakban szinte mindannyian nagyformátumú, elkötelezett és többé-kevésbé kompromisszumkész vezetőknek bizonyultak. Szövetségesként és nem féltékenyen, vetélkedve, egymás rovására irányították Budapestet!
Az eddigiekben az első hét és fél évtized föpolgárait vettük számba, ideértve azokat is, akik rendkívüli felhatalmazás alapján gyakorolták a föpolgármesteri jogköröket – ideiglenesen (többször éveken át). Figyelemreméltó szerepet töltöttek be, jelentős munkát végeztek ők is.
Most a városvezetés jelesei szemléjének második része következik: színre lépnek a polgármesterek!
Mindjárt első alkalommal, 1873. november 4-én a törvényhatóság közgyűlésének szavazásán elsöprő fölénnyel a közvélemény előtt eléggé ismeretlen Kamermayer Károly győzött. Az utólag elemezve logikus választás az események mentén hatalmas meglepetést keltett. A közéletet kerülő, az íróasztalához visszahúzódó, szerény várospolitikus az igazgatás virtuóz szakembere volt. A korszerű követelmények, a gyakorlati megvalósítás lehetőségeinek alapos ismerője. Kortársai, későbbi munka- és harcostársai között számos markáns egyéniség, kisebb-nagyobb sztár akadt – mégis, a főváros irányításának főszerepét nem ők, hanem három testület játszotta a városegyesítés hajnalán. A törvényhatóság közgyűlése, végrehajtó tanácsa és a Közmunkatanács: e három nagyhatalom között lavírozva, döntésekben olykor észrevétlen fölébük is kerekedve vezetni, hát ez nem sztárok villogását, inkább kitartó közszolgák szívós aprómunkáját igénylő küldetés volt. És erre volt telitalálat az újszülött város első polgármestere!
Kamermayer Károly polgármesterré választása idején (1873)
Kamermayer Károly (1829 – 1897) – kora kedvelt archaizáló szófordulatával élve – jómódú pesti patríciuscsaládba született. Ezalatt a jellemzően német származású városi vezetőréteget értették. Többségük előbb-utóbb nemességre, környékbeli birtokra is szert tett. Károly apja (nevüket sokáig a német eredetet őrizve, Kammermayer változatban is használták) nem a földbirtok, hanem az ipar elkötelezettje volt. A Károlyi grófok parádi üveggyárát vezette. Fia ezért végezte a középiskolát Gyöngyösön, majd csak végül Pesten. A jogi tanfolyamot is Egerben az ottani akadémián kezdte hallgatni, hogy a Pesti Egyetemen folytassa, amikor közbeszólt a történelem. Negyvennyolc elején az országgyűlési ifjak egyike Pozsonyban, s az első alkalommal nyomban önkéntes honvédnak áll. A szabadságharcot utászként harcolja végig, hősies lelkesedéssel. Kitűntetett részese a kápolnai, szolnoki, hatvani, tápióbicskei, isaszegi, cinkotai ütközeteknek, Buda bevételének, a peredi csatának. Csuzy hadnaggyá, Klapka főhadnaggyá lépteti elő. Komárom kapitulációja után, menlevele ellenére csak komoly nehézségek árán folytathatja tanulmányait, térhet vissza Pestre, az egyetemre. Munkát, megélhetést nem is talál szülővárosában, kénytelen a (szó szerint) szomszédvár, az akkor főváros Buda szolgálatába állni. Az éppen zajló népszámlálás díjnoka lesz, majd titkár. A hatvanas ’csendes konszolidáció’ nyomán, mikor már nem számít priusznak a szabadságharcos előélet, főjegyzővé lép elő, végül tanácsnokká választják. Példás szorgalmú, tehetséges tisztviselő, a berkeken belüli ismertségét és tekintélyét.
Széchenyi Istvánt méltató emlékbeszédének köszönhette (a grófnak a városi tanács ülésterme főhelyén elhelyezett életnagyságú képe avatásán). A szónoklat akár nemzeti program is lehetett volna, „Él magyar, áll Buda még!” – ez az idézet (Kisfaludy) volt a zárszava.
(folytatjuk)
A fiatal Kamermayer, Györgyi Giergl Lajos festménye, 1861
Hogy volt régen...?
