A székesfőváros utolsó választott polgármestere / IV. Az apolitikus Szendy Károly

Szendy Károly azóta sem került a múlt hivatkozott személyiségei közé, tevékenysége nem vita tárgya. Sikert sikerre halmozó mandátuma végén egyre komolyabb szerepet kellett játszania a zsidótörvények végrehajtásában. Lassította, tompította a folyamatokat, és a német hatalomátvételkor lemondott pozíciójáról.

Budapestnek - ha tetszik nekünk, ha nem – Európa, s előbb-utóbb a világ alakulásában is szerepet kell játszania. Szendy elébe akart menni ennek a természetes fejlődésnek. Ezt szolgálandó szorgalmazta a város nemzetközi kapcsolatainak fejlesztését. (Berlin, München és Bécs vezetőivel sikerült is évtizedes szoros napi munkakapcsolatot kialakítania, aminek nemigen volt köze a tagadhatatlan birodalmi nyomás kényszeréhez. Az oktatás, a tudomány, a művészet és a sport szinte természetesen kínálkozó alakalmain túl a városfejlesztés, üzemeltetés és igazgatás területén is. A negyvenes évek elejére ezt sikerült kiterjesztenie Rómára – és Vatikánra! – is.) Polgármestersége első öt éve alatt az idegenforgalom több mint megkétszereződött. Az évenkénti mind népszerűbb nemzetközi vásárok mellett Budapest rendezte 1938 májusában az Eucharisztikus Világkongresszust, megkapta az 1940-es nemzetközi városkongresszus rendezési jogát. (Erre közel ezer nagyváros képviselői mellett a világ valamennyi(!) fővárosának polgármestere hivatalos volt, s csak az utolsó pillanatban söpörte el a páratlan rendezvényt a háború.)

Szendy a (világ)válságból kilábaló, főbb vonalaiban ’jóállapotú’ várost örökölt Sipőcztől, amire szemet vetett a mind szélsőbb jobboldal. Látszólag az ő nevükben foglalta el a posztját, miközben mindent vitt tovább az addigi (majdhogy liberális) módon. Első éveiben megerősítette a városvezetés szakszerűségét és polgárközeli működését. Érvényre juttatta a szociális szempontokat. Eszménye volt, hogy a város ’bölcsőtől a koporsóig’ köteles polgárairól gondoskodni. A város feladataivá nyilvánította az anya-, csecsemő- és kisdedvédelmet, korszerűsítette, részben megteremtette ennek szervezeteit! És minden erejével a szociális lakástelepek létrehozásán munkálkodott. A háború beálltával egyre visszább kellett vonulnia. A közellátás szervezése vált mind égetőbb feladatává, de a lakáshelyzet enyhítését célzó jelentős munkájából az utolsó pillanatig sem engedett. Tulajdonképpen régi taktikájához folyamodott: mintha a totális háború híveinek mind hangosabb szólamait húzná alá, új érvekkel igyekezett szociális elkötelezettségét érvényre juttatni. A frontra indulók, az ott hősiesen helytállók nyilván joggal elvárhatják az otthonmaradottaik iránti feltétel nélküli figyelmet és gondoskodást! Az utóbbi homlokterében pedig az ellátás mellett a lakáskérelmek, a lakásínség állt. Ha fellendítenie nem is sikerült, legalább életben tartotta Bárczy szociális lakás építési programját. A szakember és anyaghiány miatt egyre csökkenő számban ugyan, de a lemondásáig épültek városi tulajdonú kislakások (nem szükséglakások!).

Később, státusza lényegéből fakadóan, egyre komolyabb szerepet kellett játszania a zsidótörvények végrehajtásában. Az igazgatásból, az oktatásból, a művészeti életből és egyáltalán: a bizalmi és vezető állásokból ki kellett szűrni a fajilag nem megfelelőnek minősülőket (nem csak, de túlnyomórészt a zsidókat). Ez az erkölcsileg súlyos teher ráadásul elképesztő adminisztratív problémát is jelentett. Az elszabaduló jobboldali nyomást, helyenként már nyílt erőszakot is kezelnie kellett. Mindez légüres térbe szorította Szendyt. Megkísérelt formailag feddhetetlen maradni, ragaszkodni a törvény betűjéhez, lassítani, elkerülni, amit lehet. A túlkapásokat azonnal szankcionálni, menteni, ami és aki menthető. Amire nem vonatkozott tételes paragrafus, ott az emberség, a segítőszándék volt számára az irányadó. Változatlan politikamentessége ellenére a jobboldali támadások központi alakjai közé került. Gúnyolódtak rajta, igyekeztek lejáratni, távozását, sőt, elszámoltatását követelték. Egyre erőszakosabban-

A német megszállással vált egyértelművé a számára, hogy nem folytathatja tovább! Lemondását 1944 március 28-án nyújtotta be (egyesek úgy tudják: erre az új belügyminiszter fel is szólította!) lemondását. Azt a közgyűlés (ahol nem jelent meg!) április 12-én (április 30-i hatállyal) el is fogadta. Érdemeinek elismerését, a munkájáért kifejezett köszönetet jegyzőkönyvbe foglalta a törvényhatóság csonka közgyűlése. Tucatnyi képviselő már a Gestapo foglya volt, még többen ismeretlen helyre utaztak, bujkáltak, menekültek ahogy tudtak.

Szendy is a bujkálók közé tartozott már ekkor. A harcok elvonultával sem vállalt többé szerepet. Ellentétben számos elődjével és utódjával a városvezetésben, nem vonták felelősségre, nem állították bíróság elé. Többször előállították, az államvédelem ismételten hosszasan kihallgatta. Felmerült mások ügyében tanúként beidézése is, ám ettől eltekintettek. „Csak” kitelepítették 1951-ben, Szikszó mellé egy kis faluba, ahonnan testileg-lelkileg megnyomorodva térhetett csak vissza két év múlva – meghalni.

Szendy Károly azóta sem került a múlt hivatkozott személyiségei közé.

Közterület, intézmény, díj nem őrzi a nevét. Pedig amit elkezdett, amit őrzött, amit folytatni próbált, az történelmi tett volt a kor lehetőségei tükrében. Amit pedig félbehagyott, nem tudott megvalósítani – nem az ő bűne vagy mulasztása, hanem a körülmények katasztrofális alakulásának következménye. Bármely más időben Bárczy, a nagyformátumú városépítő, az ’Aranykor Polgármestere’ (a Magyar Aranypolgár) méltó utódja lett volna.

Halkan hozzátehetjük: talán még így is az volt…