Decemberben jelent meg a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács (NFFT) keretstratégiájának ötödik előrehaladási jelentése. Az ebben foglaltak szerint nem történt érdemi változás, továbbra is a mesterséges felszínborítottság növekedése figyelhető meg Magyarországon, miközben az egy főre jutó önkormányzati tulajdonú zöldterületek nagysága csökken. Hazánkban tulajdonképpen már nem található a társadalmi-gazdasági tevékenység hatásaitól mentes táj.
Ez veszélyt jelent többek között a különféle ökoszisztémákra, élőhelyekre, biológiai sokféleségre, továbbá a víz körforgását zavaró mértékben befolyásolhatja. Ennek a trendnek a megfordításával nemcsak a növekvő, természeti erőforrásainkat felélő, pazarló anyaghasználatot tudnánk szabályozni, de jobb életkörülményeket is teremthetnénk a helyi lakosoknak, ami nem utolsósorban a klímaváltozás negatív hatásaihoz való alkalmazkodáshoz is hozzájárulna.
Sok mérőszám alapján tájékozódhatunk, hogy egy ország és lakosai milyen környezeti–éghajlati mutatókat produkálnak. Az egyik, manapság talán legismertebb a karbonlábnyom, ami az egy főre vetített éves üvegházgáz (vagy csak szén-dioxid, vagy szén-dioxid-ekvivalens, attól függően hol keresünk) kibocsátásokat mutatja. Magyarország és lakosainak kibocsátása más nyugati-európai, pláne katari, amerikai (USA) vagy ausztrál polgárokéhoz képest alacsony. Igen ám, de ahogy Dombi Mihály, a BGE tudományos főmunkatársa a Másfélfokon korábban megjelent cikkében rámutatott, a kibocsátás-csökkentés hazánkban inkább csökkenés volt, azaz nem irányítottuk, hanem csak megtörtént velünk.
Hogy volt régen...?
