A helyi közösségek önrendelkezésének helyreállítása Magyarországon csak kivételes történelmi pillanatokban és akkor is csak átmenetileg került a politika napirendjére: 1945-ben, 1956-ban és 1990-ben. A megszilárduló új hatalom azután minden esetben sietett visszatérni a kelet-európai típusú „modernizáció” kitaposott útjára, melyen diktatúrák és demokráciák, jobb- és baloldal vezette kormányzatok szinte vállvetve haladtak. Ennek az útnak főbb vonásai:
- az egységes és hatékony központi tervezést „akadályozó” helyi törekvések semlegesítése,
- a mindenkori politikai elit és kedvezményezettjeik kezében összpontosuló nagybirtok és nagyüzem érdekeinek kiszolgálása (legyen az akár állami, akár magántulajdon) a kistulajdonosok rovására,
- a közigazgatás és a közszolgáltatások központosítása a költséghatékonyság és ésszerűség nevében, lehetőleg a helyi intézmények és azok „széttagoltságának” felszámolásával,
- a fejlesztési források koncentrált felhasználása privilegizált módon, nagyléptékű és látványos (rendszerint soha meg nem térülő) beruházásokra, ami többnyire a helyi közösségek megfosztását jelenti e forrásoktól,
- a falvaknak a városokhoz képest egyre kedvezőtlenebb arányú részesedése az állami újraelosztás eszközeiből (vagyis az urbanizációt az állam a falusi térségektől elvont jövedelmekből finanszírozza),
- végeredményben tehát a városias és a vidékies területek közötti életminőség-különbségek eltüntetése helyett azok növelése.
Ezek a sajnálatos törekvések az elmúlt évtizedben ismét felerősödtek, és úgy tűnik egységes, összefüggő rendszert alkotnak, melyet se tévesnek, se kártékonynak, se igazságtalannak nem nevezhetünk mindaddig, amíg be nem bizonyítottuk azok tarthatatlanságát.
Erre vállalkozik vitairatunk.
A falvak fokozatosan elnéptelenednek. A huszadik század erőszakos történelmi változásai régen elüldözték onnan a politikai és gazdasági érdekeik képviseletére képes középosztály csoportjait. A kollektivizálás szétverte – a szó szoros értelmében verte szét – és menekülésre késztette a gazdatársadalmat. A megélhetés elemi feltételeinek elvesztése, valamint a falusi iskolák bezárása az ezredforduló után – egyes vidéki térségekben – a munkaképes fiatal népesség és a gyermekes családok tömeges elvándorlását, a falvak társadalmának rohamos öregedését eredményezi. Az eladott-leépült hazai ipar azonban többé már nem teszi lehetővé, hogy a falun „felesleges” népesség a városokban találjon munkát magának. A migráció egyre távolabbi célpontok felé irányul, itthon legfeljebb a hárommilliósra duzzadt fővárosi agglomeráció képes befogadni a munkavállalók és munkanélküliek újabb hullámát. A többség azonban külföldre igyekszik, ahol az ottani gazdag bennszülöttek számára alacsony presztízsű, rosszul fizetett munkában és teljes kiszolgáltatottságban lesz osztályrészük.
Hasonló előnyökkel jár egyesek szerint a jó minőségű termőföld művelési jogának összpontosulása hazai és egyre inkább a külföldi nagybefektetők kezén, akik hatalmas birtokaikon ipari jelleggel és minimális élőmunka-igénnyel állítanak elő tömegterményt, melynek hozzáadott értéke ugyan rendkívül alacsony, mégis ez, és csakis ez a tevékenység bizonyul nálunk jövedelmezőnek mindaddig, amíg az olcsón szerzett, kiváló adottságú termőföld bőven „termi” – az agrártámogatást. A magyar fogyasztó eközben akadálytalanul „élvezheti” a szabadkereskedelem összes előnyét. Mert minek nevezzük, ha nem előnyösnek és igazságosnak, hogy az olcsó (igaz, silány minőségű) tömegtermékkel immár bárki jóllakhat – talán még azok is, akik megélhetésüket veszítették el, amikor a hazai termékeket kiszorították a hazai piacról a legális és illegális élelmiszerkereskedelmi láncok. A pénzintézetek és a különböző fejlesztési intézmények tehát nem ok nélkül sajnálják azóta a hitelt és a fejlesztési forrásokat a kisebb településektől és a mezőgazdasági kisvállalkozásoktól. Az ilyen lassú megtérülésű, kockázatos befektetéseket a pénzpiac kérlelhetetlen logikája tiltja és bünteti.
Mivel a falvak nagy többségében se földművelési-gazdálkodási lehetőség, se más munkaalkalom, se hozzáértés, sem hitel nem kapható, a népesség pedig ennek következtében is gyérül, öregszik és szegényedik, a kormányzat következetesen jár el, amikor csökkenteni igyekszik e „jövőtlen” településformára fordított kiadásait.
Helyesen ismerték fel azt is, hogy a helyi érdeket képviselő önkormányzatok akadályozni fogják a költséghatékonyabbnak és korszerűnek mondott közigazgatás bevezetését. Míg a baloldali kormányok elsősorban a gazdasági nyomás eszközeivel éltek, gyakorlatilag lehetetlenné téve, hogy az önkormányzatok a központitól eltérő utat válasszanak, a jobboldal belátta, hogy a helyben népszerűtlen változások végrehajtását nem háríthatja a polgármesterekre és önkormányzatokra. Ezért a fejlesztési források megtervezését és elosztását, valamint a közellátás egy jelentős részét (iskolák, kórházak, közmunka-programok) közvetlenül a központi végrehajtó hatalom ellenőrzése alá rendelte. A közigazgatásban pedig a helyi végrehajtó hatalom régi/új intézményeire, a járásokra bízza a települési önkormányzatok és önkormányzati társulások eddigi közszolgáltató hatásköreinek meghatározó részét. A központosítás „értelme” a helyi társadalom maradék önrendelkezésének felszámolása, választott testületeik jogkörének átruházása a kormányzattól közvetlenül függő apparátusokra.
Úgy találtuk, hogy ez a szisztematizáló stratégia rendszereken átívelő, következetes, és hasonló jellemzőkkel írható le.
Az alábbiakban ennek a kártékony politikának az elutasítása mellett fogunk érvelni.
1. A vidéki települések súlyos gazdasági-társadalmi eróziója. A népességet egyre inkább koncentráló településszerkezet – városok és agglomerációik egyfelől, a vidék elnéptelenedése másfelől – súlyos ökológiai károkat okoz, növeli a különböző ellátórendszerek költségeit, miközben országszerte számos kiépült infrastruktúra marad kihasználatlanul. Az ugaron hagyott mezőgazdasági területek, az elnéptelenedő falvak helyén nem az elvárt természetközeli állapotok jelennek meg, legfeljebb társadalmon kívül rekedt populációk és elvadult élőlénytársulások tenyésznek.
2. Munkanélküliség. A faluról elvándorló népességnek városaink már nem képesek megélhetést nyújtani. A képzett falusi fiatalok elhelyezkedési lehetőségei immár alig jobbak, mint képzetlen társaiké, s a diploma is inkább csak a diplomát nem igénylő munkakörökben jelent számukra előnyt a munkaerőpiacon. A megélhetési lehetőséget alig, vagy nem kínáló falvak lakóinak többé nincs hová menniük, hacsak nem külföldre. Az utóbbi lehetőséggel élő fiatal népesség távozása azonban felgyorsítja a magyar társadalom elöregedésének katasztrofális mértékét, és taníttatásuk költsége is kárba vész a családok és az ország számára.
3. A mezőgazdaság, a mezőgazdaságot ellátó, valamint annak termékeit feldolgozó ipar egységes rendszerben történő fejlesztése jelenleg az egyetlen kitörési pont a magyar gazdaság számára!
a) Ezen a területen lehet aránylag a legkisebb fajlagos tőkeigénnyel új munkahelyeket teremteni, s e munkák elvégzésére alkalmas embereket képezni. A munkanélküliek foglalkoztatásának a közmunkánál lényegesen gazdaságosabb módja, ha a gazdákat és mezőgazdasági vállalkozásokat ösztönözzük bérmunkások alkalmazására, még ha csak idényjelleggel is. A mezőgazdasági alapismereteknek meg kellene jelenniük a falusi általános iskolák tantervében. Elsajátításuk ideális terepe az iskola tankertje, gyümölcsöse lehetne.
b) A kedvező természeti adottságokban rejlő versenyelőnyök kiaknázása ebben az ágazatban ígér a legtöbbet – mihelyt az igénytelen tömegtermék előállítását ösztönző támogatási rendszert felváltja a helyi adottságokhoz alkalmazkodó termelést, minőségi terméket, élőmunka-igényes és tudásintenzív ágazatokat bátorító agrárpolitika.
c) A hazai mezőgazdaságnak azonban mindenekelőtt a helyi piacot kell visszahódítania. Amíg jó minőségű hazai termék helyett ételt, italt, ruhaneműt, szerszámot, bútort stb. más országoktól vásárolunk, esetleg éppen a magyar alapanyagból készült feldolgozott termékért fizetünk nekik borsos árat, addig elszegényedésünk megállíthatatlan. A honi gazdaság dinamikus fejlesztésének korszakában minden állam szigorú piacvédő politikát folytatott – élükön a szabadkereskedelem jelenlegi szószólóival. Ennek eurokonform eszközei ma is ismeretesek. Az ország gazdasági talpra állásának elemi feltétele, hogy a hazai termék jóval nagyobb részesedéshez jusson a hazai fogyasztásban, elsősorban a közszükségleti cikkek piacán és a közbeszerzések terén. Első lépésként a közbeszerzési eljárásokban – különösen a közétkeztetésben – élvezhetnének egyértelmű előnyt a helyi termékek. Ez ösztönözné a termelést, erősítené a helyi identitást és javítaná az ellátás színvonalát.
d) Ha ez a gazdaságpolitikai fordulat végbemegy, a mezőgazdaság, továbbá az arra épülő ipari, szolgáltató és egyéb tevékenységek munkaerőigénye illetve jövedelemtermelő képessége megnövekszik, és az így helyben maradó jövedelem fog élénkítő hatást gyakorolni a hazai gazdaság valamennyi ágazatára. Fordított sorrendben a fellendülés nem mehet végbe.
4. A termőföld és az élelmiszergazdaság a következő évtizedekben felértékelődik. Vajon ennek hasznát a termelési eszközeitől megfosztott, gyenge érdekérvényesítő képességű vidéki társadalom majd élvezheti-e? A világméretű gazdasági válság biztosan növeli a helyi források jelentőségét. Ezen belül elsősorban a mezőgazdaság és az élelmiszer önrendelkezés válik világszerte stratégiai kérdéssé, miután egyes világrészeken a népességrobbanás, általánosságban a klímaváltozás, a talajpusztulás, valamint az ivóvíz hiánya már rövidtávon is komoly ellátási nehézségeket okozhat. A magyar mezőgazdaság számára ezek a változások hatalmas kihívást jelentenek, egyúttal komoly lehetőségeket is tartogatnak. Azok a nagybefektetők, akik ma ezer hektár számra vásárolnak és bérelnek termőföldet hazánkban, éppen erre építik számításaikat. Érdekeik, úgy tűnik, továbbra is akadálytalanul érvényesülnek, miközben rendre elmaradnak azok az intézkedések, amelyek biztosítanák, hogy a küszöbön álló változásokat a falusi társadalom a maga javára fordíthassa.
A földkérdés rendezése nem várathat tovább magára. Ha 2014. május elsejéig nem születnek meg azok a régóta szorgalmazott rendelkezések, amelyek eurokonform módon biztosítanák, hogy a termőföld hazai kézben, éspedig a helyben gazdálkodó magánszemélyek tulajdonában legyen, akkor annak meghatározó része más országok polgárainak kezére jut. A mostani kormányt az erre a kihívásra adott válasz szerint fogja megítélni az utókor. Az új földforgalmi törvény tervezete nem meríti ki azokat a jogi lehetőségeket, melyekkel az unióban megakadályozható más tagországok polgárainak földbirtokszerzése, és a zsebszerződések érvénytelenítésének feltételeit sem tartalmazza. Mindez a legkomolyabb aggodalomra ad okot.
Az országgyűlés elé terjesztett törvénytervezet megerősíti a hazai nagybirtokosok és bérlők kiváltságos helyzetét. Korlátozza az őstermelők, egyéni gazdálkodók és családi gazdaságok birtokszerzési lehetőségét, ugyanakkor a jogi személyeket (cégeket) gyakorlatilag korlátlan földhaszonbérleti lehetőséghez juttatja, különféle címeken elővásárlási jogokat biztosítva a számukra. Egy-egy gazdasági szereplőnek tetszőleges számú üzem létesítését teszi lehetővé, miközben a vállalatok – tulajdonosaikon mint természetes személyeken keresztül – a birtokszerzés terén is megkülönböztetetten kedvező helyzetbe kerülnek.
Hasonló a gyakorlat a Nemzeti Földalap földjeire meghirdetett bérleti pályázatok esetében is:
- a családi gazdaságokkal, kisüzemekkel szemben rendre a nagyvállalkozókat részesítik előnyben;
- több esetben bizonyítottan megkerülték a bérelhető föld nagyságára vonatkozó korlátozásokat;
- tényleges mezőgazdasági tevékenységet nem folytató, távoli illetőségű személyek számára biztosítottak haszonbérleti jogot a helyi gazdák rovására.
5. A helyi természeti források fenntartható (azaz megújuló képességüket nem veszélyeztető) használata más területeken is jelentős gazdasági előnyökkel járna. A megújuló forrásokból származó energia hasznosítása terén messze elmaradtunk Európától. Ezek bevonása a helyi kommunális energiaellátásba (fűtés, áramszolgáltatás) aránylag szerény befektetéssel jelentős megtakarításhoz vezetne már rövidtávon is, ami nem lehet közömbös a települések és lakóik szűkülő költségvetésére nézve. A vízellátás és vízkormányzás, a szennyvíz- és a hulladékkezelés terén is hasonló eredményekkel járhat a szolgáltatások decentralizálása és helyi kézbe juttatása.
6. Ahhoz, hogy egy sikeres vidékfejlesztés kínálkozó lehetőségeit megragadhassuk, falvainkat mindenekelőtt a huszonegyedik század embere számára vonzó lakóhellyé kell tennünk. Nemcsak a városi középosztály egészséges környezetre vágyó tagjai számára – bármennyire üdvösnek tartjuk megjelenésüket az értelmiségét jobbára elveszített településeken. Azonban a kertvárosi életforma szórványos kiterjesztése egyre távolibb falvakra még a távmunka-lehetőségek szaporodása esetén sem jelent valódi megoldást a vidék gondjaira. A falvak életképességének egyedüli hiteles mutatója a fiatalok és a gyermekes családok helyben maradása. Ennek pedig a munkahely és a megélhetés hiánya a legfőbb, de korántsem az egyetlen akadálya. Európa nyugati felén a falusi életforma nem jelent lemondást az urbanizáció áldásairól. Nálunk sajnos, igen.
A kistérségekben és mikrotérségekben központi szerepet ellátó települések szolgáltatásainak valamennyi téren meg kellene közelíteniük a nagyobb városok színvonalát. Az elégtelen infrastruktúra ma egyszerre oka és következménye a vidék gazdasági elmaradottságának, és csak azzal párhuzamosan, lépésről lépésre fejleszthető. Az infrastrukturális beruházások terén azonban a települési szintek közötti egyenlőtlenségek enyhítését szolgáló intézkedéseknek egy lépéssel mindig meg kell előzniük a gazdaságélénkítő kezdeményezéseket. Ennek fedezete központi forrásokból előteremthető az újraelosztás összegének növelése nélkül, az alsóbb települési szintek jelenleg igazolhatatlanul alacsony és évről-évre csökkenő részesedésének korrigálásával.
A túlközpontosított és rosszul szervezett tömegközlekedési hálózatok sem könnyítik meg a falusiak számára a regionális központok elérését, s ez mindaddig így marad, amíg a vasút és a távolsági busz nem kerül a helyi közösség irányítása alá.
7. Iskolarendszer. Külön kell szólnunk a legfontosabb közszolgáltatás, a nevelési-oktatási intézmények jövőjéről. Az elmúlt évtizedben a falusi általános iskolák felszámolása az iskoláskorú népesség fogyatkozását jelentősen meghaladó méreteket öltött. A kormányzat nemcsak adminisztratív eszközökkel lépett fel a szerinte túl kis létszámú intézmények bezárása – enyhébb esetben a 7-8. évfolyam megszüntetése és az intézményi önállóság feladása – mellett. Az alapnormatíva folytonos csökkentése és a társulással, összevonással járó támogatás növelése oda vezetett, hogy végül már kétszer annyi támogatás jutott egy-egy tanuló után azoknak a településeknek, ahol a gyerekek reggelente nem az iskolába, hanem a buszmegállóba igyekeztek. A köznevelési törvény tervezetéből kiderült, hogy az új kormány sem kíván letérni erről az útról: az önálló általános iskola létét évfolyamonként két-két osztály indításához kötötték volna. Ez a törvény szövegéből végül kimaradt szabály jelzi, milyen sorsot szánnak az állami kézbe kerülő intézményeknek. Az önkormányzatok ebbe ezentúl nem szólhatnak bele, hatáskörük az iskolaépület „üzemeltetésére” korlátozódik. Az iskolák megszűnése a falvak felszámolódásához vezethet, mert fejlődésüket hosszabb távon is lehetetlenné teheti. A tapasztalatok szerint ahol nincs lehetőség a nyolc osztály elvégzésére, onnan a gyermekes családok egyre nagyobb számban költöznek el, és a fiatalok sem térnek vissza többé. Ezek a falvak tehát kihalnak. Az a szakmai szempontokra hivatkozó érvelés alaptalannak bizonyult, hogy a kisebb tanulólétszámú falusi iskolákban folyó pedagógiai munka színvonala alacsony. A legutóbbi kompetencia-felmérések eredményei nem maradnak el a „normál” városi intézményekétől, sőt alapkészségek tekintetében és a középiskolai lemorzsolódás terén a falusi nebulók megbízhatóbbak. A nagyobb csoportlétszám révén elérhető fajlagos költségcsökkenés nem számottevő, és nem ellensúlyozza azokat a nevelési károkat, amelyeket a szülőhelyhez fűződő szálak elvékonyodása, az utazással töltött idő kiesése, a tanár-szülő kapcsolatok ellehetetlenülése és az idegen környezetben elszenvedett tanulmányi kudarcok jelentenek. Fontos tény az is, hogy az általános iskola a falvak többségében az utolsó közösség-teremtő intézmény, és az ott eltöltött évek a leginkább meghatározóak a fiatalok helyi identitásának kialakulása, megerősödése szempontjából. A nyolc osztály helyben tartása tehát mindenképpen elemi érdeke azoknak a falvaknak, ahol egy-egy évjáratban még legalább 10-15 tanuló beiskolázható, de az önálló iskolafenntartás igényét még azokban a községekben is inkább jutalmazni, mint büntetni kellene, ahol jelenleg kevesebb a gyerek, de vállalják az ezzel járó többletköltségeket. Mindez a jövőben még kevésbé nyugszik a falubeliek döntésén. Az állami fenntartás – illetve a szakigazgatás és a helyi önkormányzat közötti feladatmegosztás még kialakulatlan rendszere – kérdésessé teszi, hogy milyen fórumon és miképpen érvényesíthetik az érintettek ezzel kapcsolatos igényeiket.
8. A cigánykérdés két évtized alatt a vidék egyik legsúlyosabb problémája lett, a cigány-magyar együttélés falvaink egy jelentős részében napi szinten vált elviselhetetlenné mindkét fél számára. A hazai gazdaság leépülése a zömében iskolázatlan és nem megfelelően szocializált cigány kisebbséget szinte teljes munkanélküliséggel sújtotta. A beilleszkedés és a legális jövedelemszerzés útjában tornyosuló áthidalhatatlan akadályok e népességcsoport egy számottevő részét antiszociális életvezetési minták követése felé terelte. A magyar társadalom ugyanolyan tehetetlennek bizonyult ezek szankcionálása terén, mint a tisztességes munkára és megélhetésre vágyó cigányok érdemi támogatásában. Egyedül a gyermekneveléssel kapcsolatos szociális támogatás bizonyult elérhetőnek, ami éppen a legszegényebbek körében vezetett „népességrobbanáshoz”, a nyomorúság bővített újratermeléséhez. A lakosság pedig szinte menekül azokból a falvakból és falusi iskolákból, ahol a cigányság részaránya gyorsan növekszik, így egyes falusi területek gettósodása elkerülhetetlen. A helyzet más, közismert – egészségügyi, közbiztonsági, kulturális stb. – következményeinek taglalása helyett az alábbiakat szeretnénk leszögezni:
a) Meggyőződésünk, hogy az áldatlan állapotokért elsősorban nem a cigányság, hanem a hazai társadalompolitika felelős, amely keveset tett a változó körülmények között utat veszített cigány közösségek megsegítésére, sőt amit tett, azzal néha több kárt okozott, mint hasznot.
b) Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a kétségbeejtő helyzetére nyílt erőszakkal, a magán- és köztulajdon fosztogatásával válaszoló deviáns kisebbség viselkedése tűrhetetlen fenyegetést jelent cigány és magyar honfitársaink számára egyaránt. Ehhez képest az egymást követő kormányok által foganatosított ellenintézkedések csekélyek és hatástalanok maradtak.
c) A megoldás útját néhány helyi közösség saját kezdeményezésű programjának sikere jelzi; továbblépés csak akkor képzelhető el, ha a kormányzat teret enged a sikeres helyi megoldásoknak, és politikai programmá emeli ezek alapvető és kézenfekvő tanulságait, azaz:
ca) minden lehetséges eszközzel támogatja a tanulás és tisztességes boldogulás útján járó cigány családokat, és erősíti az általuk képviselt életvezetési minták vonzerejét,
cb) olyan (és csakis olyan) fejlesztéseket támogat a gazdaságban, amelyek munkához és megélhetéshez juttatják a falusi munkanélkülieket,
cc) a deviáns viselkedéssel járó kockázatot pedig vállalhatatlanná teszi – ugyanis oktalanság változást remélni mindaddig, amíg nem a tisztességtelen, hanem a tisztességes megélhetés útját zárjuk el az ínséget szenvedők elől.
9. A fejlesztési források célszerűtlen elosztása és felhasználása a vidékfejlesztés legsúlyosabb, egyszersmind azonban a legkönnyebben orvosolható problémája. Ehhez csupán a politikai akarat hiányzik. A források elosztása különféle pályázatok útján történik. A hazánkban alkalmazott pályázati rendszer kezdettől fogva álságos, a korrupció és az élet valamennyi területét bénító bürokrácia melegágya. Visszásságai azonban nem tekinthetők puszta rendellenességnek, éppen ellenkezőleg, a politikai-gazdasági rendszer strukturális problémáiból fakadnak.
a) Túlközpontosítás: a döntések a pályázati preferenciák megvitatására és megállapítására képes illetve jogosult szereplők feje felett születnek. Így akadálytalanul érvényesülhet a politikára nyomást gyakorló különféle érdekcsoportok befolyása, illetve a közhatalmat gyakorló pártvezetők és pártklientúrák akarata. A közpénzek elosztásának rendje hű tükörképe a felülről lefelé vezérelt politizálásnak, ami a helyi hatalmat formálissá teszi, és kiüresíti a helyi közéletet.
b) Kollektív felelőtlenség: a pályázatokat értékelő testületeknek sem anyagi, sem erkölcsi érdeke nem fűződik a források optimális felhasználásához, ezért könnyen befolyásolhatók nyomásgyakorló csoportok vagy politikai megbízóik által. A pályázati rendszer méltányosságát csak az biztosítaná, ha a döntéshozók is versenyeznének, azaz teljesítményük mérhetővé válna, és érzékelhető visszacsatolást jelentene további tevékenységükre nézve.
c) Bürokrácia: a tartalmi szempontokkal szemben eluralkodtak a formális számonkérés szempontjai, melyek a pályázatkészítést és különösen a kifizetés-elszámolás folyamatát beláthatatlan vesszőfutássá teszik a pályázók számára, a felesleges adatok és igazolások áradatába fojtva az egész rendszert, miközben milliárdok mennek veszendőbe büntetlenül.
d) Megalománia: a központi bürokrácia számára egyszerűbb, a politikusok számára hálásabb dolog kisszámú, de nagy költségigényű projekttel dolgozni, mint sok kis volumenű pályázatot támogatni. Így a drága beruházások eleve előnyt élveznek, és nem kerülhet sor a fejlesztési források szétterítésére minél több pályázó között. Temérdek helyi erőforrás, áldozatkészség megy veszendőbe emiatt.
e) Rejtett hiánygazdaság: az önkormányzatok és egyéb közfeladatot ellátó intézmények valójában alaptevékenységük, kötelező közszolgáltatásaik fedezetéért pályáznak (pl. oktatási rendszer fenntartása, közigazgatás reformja uniós pénzből). Rejtve marad a tény, hogy az állam nem tesz eleget törvényes kötelezettségének a közfeladatok ellátása terén. A kudarc felelőssége a sikertelen pályázóra hárul. Az előre nem látható pályázati céloknak és a pályázati bürokrácia kénye-kedvének való teljes kiszolgáltatottság ugyanakkor fel is menti az ellátásért felelős intézményeket a felelős tervezés és gazdálkodás kötelezettsége alól: hiszen ők arra és annyit költenek, amire épp lehet. Ez nem egyszer épp a pazarló gazdálkodás előtt nyit utat.
f) Fokozódó tehetetlenség az önfenntartás terén: a fentiek miatt alakult ki és erősödik a képzet a települési közösségekben, hogy állami és/vagy uniós támogatás nélkül nem képesek fennmaradni. Az önkormányzatok működőképességét biztosító un. önhiki jellegű támogatások a települések eltérő adottságain túl esetenként a távlatos tervezés hiányát (is) kompenzálják.
g) A valóság torzításának igénye: a pályázónak gyakran azt kell bebizonyítania, hogy a kitűzött, olykor életidegen pályázati követelményeknek akar és tud megfelelni (ezt később aprólékos elszámolásokkal igazolnia is kell) miközben elemi érdeke inkább az, hogy a pályáztató eszén túljárva az elnyert összeget fontosabb feladatokra, esetleg a puszta működés biztosítására fordítsa.
h) A közpénzek illegitim elosztása: a pályázatok körül a korrupció rendszere épült ki. A tényleges politikai és gazdasági hatalom egyik fő forrása és elsőrendű célja a pályázati pénzek elosztásának befolyásolása, és az erre épülő, erősen átpolitizált szürkegazdaságban való kamatoztatása. Ez a magánvállalkozások piaci versenyét ugyanúgy korlátozza és eltorzítja, mint a közszféra gazdálkodását.
10. Közigazgatási reform. A különféle fejlettségi és jóléti mutatók térbeli eloszlása az országban szélsőséges különbségekről árulkodik, ugyanakkor az azonos adottságokkal rendelkező települések között olykor jelentős eltéréseket tapasztalunk. A fenntartható fejlődést szolgáló életképes kezdeményezések motorja rendszerint a helyi önkormányzat. A polgármesterek és önkormányzati testületek kitüntetett szerepe azzal magyarázható, hogy nemigen maradt más társadalmi tényező, amely képes volna a helyi erőforrások mozgósítására. Kevés az életképes civil és szakmai szerveződés. A falusi társadalom érdekeinek képviseletét, a vidék felemelkedését ezért elsősorban a helyi demokrácia intézményeinek megerősítésétől várjuk. A most zajló közigazgatási reform ezzel ellentétes irányba mutat. A reform igen szerencsétlen módon teremt összhangot a települési önkormányzatok hatásköre illetve egyre fogyatkozó forrásai között, ugyanis az előbbieket csökkenti az utóbbiakkal arányos szintre. A különféle ellátási területeket érintő rendelkezések közös vonása, hogy a feladatokat a helyi szintről lehetőleg magasabb szintre telepíti, illetve a helyben választott, az önkormányzatiság elvén működő testületektől elvont jogköröket a központi végrehajtó hatalomtól függő szervezetekre ruházza. Nemcsak a demokrácia sérül ezáltal: a közvetlenül érintett közösségek részéről ellenőrizhetetlen döntéshozatal minden eddigi tapasztalat szerint életidegen, bürokratikus, végeredményben rosszabb hatásfokú és költségesebb működést eredményez.
Tovább szűkül az a tér, ahol a helyi akarat érvényesülhet, és ez a jelenlegi helyzetben immár a falusi közösségek végleges széteséséhez vezethet. A járás mint közigazgatási egység a kistérségek rendszerének megszilárdulását eredményezhette volna, amennyiben megőrzi, illetve továbbfejleszti azoknak meglehetősen ellentmondásos, de elvben legalább szubszidiáris jellegét. Ehelyett a kormányzat helyi képviseletét lesz hivatott ellátni: az állam a járási rendszer kiépítésével úgymond „földet ér”, ám félő, hogy e lépésével eltapossa a helyi közösségek önrendelkezését.
Javaslataink, mint látható, elsősorban nem a falvaknak juttatott támogatások növelését szorgalmazzák, hanem azoknak a mesterséges akadályoknak az elhárítását, amelyek 1990 óta akadályozzák a vidék kisvárosi, falusi, tanyai társadalmát nemzetmegtartó szerepének betöltésében! Állítjuk, hogy nem falvaink és nem az agrikultúra veszítette el létjogosultságát a változó világban, hanem az elmúlt két évtizedben vitt s ma is érvényes fejlesztési politika, amely súlyos károkat okozott Magyarországon.
A veszteség, amit a vidéki Magyarország a rendszerváltozás óta elszenvedett – emberben, vagyonban és tudásban – szinte felér egy vesztes háború következményeivel. A mostani kormány szavakban szakított ugyan elődei politikájával, ám rajtunk a szavak többé nem segítenek. Falvainknak ezúttal is a maguk erejéből kell talpra állniuk, de talán nem magukra hagyatva.
A Magyar Faluszövetség azoknak a szövetségét keresi, akik tettekkel kívánják szolgálni a magyar vidék felemelkedését – nem a magunk, hanem az Ország érdekében, hiszen város és falu közös sorson osztozik.
Észrevételeket a Faluszövetség email-címére várunk:
Hogy volt régen...?
