Nekeresd és társai I. – Nemlétező, mégis élő helyneveink

Van, ami nincs, de mégis van, más máshol van, káprázatosak a nagy íróink beszélő helynevei – izgalmas utazást teszünk.

Belakjuk a Földet. Sokszorosan is. Feltárjuk, ami volt és őrizzük. Tiszteletből? Okulásul? Ki tudja? Vigyázzuk, gyarapítjuk, ami van. Olykor tán túlságosan is, gátat vetve az újnak. De álmodjuk, tervezzük, (elő)készítjük azt is, ami lehetne. Egyre gyakrabban el is hangzik: maholnap betelik a világ. Netán már be is telt?

És mindez még „csak” a létező, létezhető valóság – ehhez jön a művészet, a tudomány átvitt értelemben kiteljesedő (mindenre! kiterjedő) valósága. És a teremtő képzelet alakjai, helyszínei, tárgyai igen praktikusan adnak „ruhát” szinte bárminek, ami fontos. Hisz amit a fantázia teremtményei közvetítenek, nem lesz személyeskedés, nehezebben válik megbélyegző előítéletek sugalmazójává. Mert ökölszabályként kimondhatjuk: könnyebben és természetesebben tanulunk abból, ami Seholsincs-en történik, mint abból, ami a mi falunkban. Míg saját tragédiáink égbekiáltó igazságtalanságok a számunkra, addig Senkiúr viszontagságai akár megváltó igazságokat ébreszthetnek bennünk.

Így aztán belakott világunkban lépten-nyomon belénk botlik egy másik, kissé ködös valóság is. „Ami nincs, de mégis van!”

Valójában sokkal több (város, ország) dolog nincs, mint amennyi van. (Igazság szerint végtelenszer több – de ez már a számelmélet és a filozófia asztala.) Mindenesetre világunknak ebben a rétegében nem igazít el térkép, tárgyregiszter, állami nyilvántartás, ki-kicsoda, bármi segédlet. Legfeljebb valamennyire az esztétika, a lélektan – de leginkább a saját (szellemi) reflexeink. Hogy ide csupán csak betekinteni is mekkora kaland, micsoda távlatokat nyit egyetlen idetartó lépés – azt érzékeltesse egy véletlenszerű körpillantás. Minden érték-, idő- és egyáltalán: rend(szer) nélkül.

Maradjunk mindjárt cikkünk címénél! Annál is inkább, mert a következő galériában kakukktojás. Nekeresd nem fiktív helynév. Minden folklóríze, népmesei hangzása ellenére – létezik! Zalaegerszeg egy külső városrésze, másfélszázada még önálló tanya volt.

De többen is vannak. Számos helynév népmesei „koholmányként” él a tudatunkban, pedig köszöni, jól megvan (megvolt) a valóságban. Mucsa kis oláh falu a Pallas nagylexikon szerint, Arad vármegyében. Piripócs ma már Dunaföldvár egy városrésze. Csajágröcsöge utoljára a MÁV 1914-es menetrendje Veszprém vármegyei részében tűnt fel önálló helyként: a „14. sz őrház megállóhelyet” jelölte! (Nem messze a ma is viruló Csajágtól.) Ahogy Kukutyin, pontosabban Kukutyin-puszta ma is fellelhető, kisebbrészt Ferencszállás, nagyobbrészt Deszk kebelében, a Maros mentén.

Fordított a helyzet a Jókai Aranyemberének menedéket kínáló Senki szigetével. Létezik ugyan Ráckeve alatt a kis-Dunán, de esetében a valóság kölcsönzött nevet az írótól! Az utóbbi viszont Ada Kaleh szigetét keresztelte át műve számára.

Tekinthetjük külön csoportnak azokat a helyeket, melyek léteznek, ám felhasználójuk „áttelepítette” őket – talán, hogy valami többletüzenetet hordozhassanak. Ilyen a viharsarki Gádoros – Babits Mihály regényhelyszíneként a Dél-Dunántúlon találja magát a Halálfiaiban és a Hatholdas rózsakertben is. (Ráadásul költői leírásrészleteiben Szekszárd ölt testet…) Bodok egy erdélyi hegy, s összetételekben is többhelyt megjelenik, de Mikszáth Kálmán a Jó palócok történeteiben Nógrádba helyezi – s alighanem szülőfaluját, Szklabonyát jeleníti meg a képében. Czakó Gábor egy erdélyi nagyközséget importál az óhazába Várkonyi krónika című első (nagy)regényében. A jelentéktelen partiumi Sárszeget Kosztolányi lépteti elő mindenütt jelenlévő, beszédes helynévvé – az Aranysárkányban (1925). (Igazság szerint: egy évvel előbb, már a Pacsirtában, de ott még „csak” Szabadkának tart általa „igazmondó görbetükröt”.)

És már át is keveredtünk az árulkodó, „beszélő” nevek közé, ahol az egyik fokozhatatlan telitalálat Móricz Zsigmond Rokonok-jából Zsarátnok városa. Az önmagát felemésztő, fel mégsem gyulladó alföldi mezőváros. Méltó jelese e csoportnak Veress Miklós Szeged-ostorozása: a Dögeszvári tor című poéma színtere. Vagy Bodor Ádám főműve, a Sinistra körzet (sinistra magyarul: baljóslatú, végzetterhes). Szelídebb utalás az Acélváros (Sztálinváros? Dunaújváros?) Koltai Róbert „Csócsó, avagy éljen május elseje!" című filmjében. Vagy az önfeláldozásig menő hűség helyszíne Jókai Mór „A Névtelen Vár" című regényében: Nemesdomb. Lázár Ervin szülőfaluja (vagy inkább szülőtanyája, Rácegrespuszta) nevét fokozta mondóka-szóviccé: Rácpácegres. Vándorpoén és közmondás egyben a zúgolódó taxisok helyneve térképről levezető útjaik célpontjára: Rákosborzasztó, a ’külváros külvárosa’.

Külön eset Szabó Magda találmányszámba menő fogása: Az ajtó című regénye egyik főszereplője két ikertelepülés egyikének szülötte, később a helységeket közigazgatási határozat egyesíti és létrejön Nádori-Csabadul. Ily módon megfosztva a hőst identitása egy részétől…

Akad, aki bárhová fordul, tipikusan otthonos jólismerten vadonatúj helyeken találja magát. Örkény István Mátraszentanna lakóiban találja meg Tóték című örökbecsű munkája szereplőit. Glória című regénye Pórakúton játszódik. Míg a Macskajáték Szkalla-lányai Létán szaladnak a nyárelő balzsamszelében a töltés oldalán…

(folytatjuk)