Egy holland festő Tuniszból / Leonardus Nardus

Egy különleges jelenség, akinek két állandó motívum kísérte az életét: a festészet és a sakk.

Festőművész? Aranyásó? Hívatásos vívó? Műkereskedő? Hamisító? Mecénás? Műgyűjtő? Szélhámos? Utazó? Művészettörténész? Profi sakkozó? Már rég nincs, aki megmondhatná. Tulajdonképpen mindegyik és lényegében egyik sem. Egy utánozhatatlan, egyszer-volt jelenség. Úgy hívták: Leonardus Nardus (1868 – 1955). Azaz, hogy még ez sem egészen így van…

Egy utrechti régiségkereskedőt, Emanuel Salomont 1868-ban gyönyörű egzotikus felesége, Alida Ballen fiúgyermekkel ajándékozta meg. Az ifjú Leo Salomon hamar kitűnt páratlan rajzkészségével és szinte minden iránt lobogó érdeklődésével. Az Amszterdami Képzőművészeti Akadémia festő szakán tanul, a legendás Altmann professzor tanítványa, s már hallgatóként jeles portréfestőként tartják számon. Párhuzamosan művészettörténetet is hallgat a bölcsészeten. Ám ígéretesen ívelő pályáját váratlanul eltéríti az aranyláz. Míg a világhisztéria Alaszka, majd Ausztrália felé tereli a kalandorokat, ő Argentínában reméli a sikert – sikertelenül. Vagyis annyit mégis előkapar a föld alól, hogy ne kelljen szégyenszemre üres kézzel hazatérnie. Az apai ipart a tanult mesterséggel ötvözi: az Egyesült Államokban tűnik fel, mint képkereskedő. Itt a Leonard Salomonson nevet használja. A németalföldi aranykor kincseit, Vermeer, Rembrandt, Ruisdael, Hals, Rubens, a legnagyobbak remekeit kínálja. Mihamar az ő ügyfele lesz a milliárdos vagonkirály, a műgyűjtő Wildener éppúgy, mint a New-Yorki Metropolitan Museum! Ekkor merül fel először vele kapcsolatban a hamisítás gyanúja. Mindenesetre Krőzus barátjától zokszó nélkül visszavesz egy tucat képet, s azokat másik tizenkét klasszikusra cseréli. A barátság marad. A vádakat visszautasítja, de a tisztázás elől mindenesetre kitér. Ahogy később is. És az életútban újabb fordulat következik.

A századfordulóra visszatér Párizsba. Már nem műkereskedő többé. Saját művészetének kiteljesítésével foglalatoskodik, továbbképzi magát, fest, fest és fest. No meg legendásan gazdag: páratlan a képgyűjteménye, ahogy palotái és autói is azok. Még autóversenyzésre is vállalkozik – az egyik első franciaként. Nősülni is gazdagon nősül, a legnagyobb német aukciós-ház tulajdonosának lányát veszi el. Két lányuk születik, s elválnak ugyan, de felesége később vele tart haláláig. Saját képeinek áttekintő tárlata 1913-ban a festészetben (is) világ-fővárosnak számító Párizs nagy eseménye. A kritika expresszionistának és jelentősnek mondja műveit. Ekkor már tényleg Leonardus Nardus-nak hívják! Hivatalosan. A sajtó, az emberek csak az „Ötvenmilliós Ember”-ként emlegetik.

Mert emlegették, hisz jócskán volt miért. Közben (mindig) történt vele egy és más. Iskolás korától szeretett (és tudott) vívni, s mikor egy hazalátogatása alkalmával, 1911-ben megnyert egy kisebb versenyt Hollandiában, egyszerre (szülő)hazája olimpiai párbajtőr csapatában találta magát. Aztán egy évre rá, 1912-ben az V. nyári olimpiai játékokon, Stockholmban az arany küszöbén állították meg őket. Azért a kisdöntőt megnyerve a bronzot csak elhozták. Ha igaz, nem Narduson múlott: ő minden csörtéjét megnyerte. Ekkor éppen Barcelonában (!) élt. Ahogy magyarázta: mindennapjai annyira monotonok (?!), hogy önvédelemből utazásokat kell tennie – Afrikába. Ezekhez az utakhoz szolgált bázisul a katalán város. Algériába három, Egyiptomba két kutatóutat tett. De az igazi egymásra találást Tunézia jelentette a számára. Oda újra és újra visszatért, tengerparti kis kastélyt is építtetett ott, hogy aztán 53 éves korában végleg oda is vonuljon vissza!

A világháború kitörése után hazatért Hollandiába. Egy kis faluból, Blaricumból szervezte vállalkozásait. Igencsak kelendő saját képeit elárverezve, a befolyt tőkéből „mobilizálta” a belga és a francia Vöröskeresztet. Adományként, forradalmi jelentőségű, frontszolgálatos mentő-gépkocsis alakulatokat állított fel. Azután – a béke „kitörtével” – mintha elvesztette volna motivációját. Felbecsülhetetlen értékű kincseket rejtő hatalmas gyűjteményét Hollandiában nyilvánossá téve barátjára, van Buurenre bízza és 1921-ben visszavonul tuniszi titkos magánparadicsomába, La Marsa-beli kis palotájába. Előbb, úgymond, átmenetileg. Olykor még utazgat, főleg vissza Franciaországba, többnyire sakkversenyekre, találkozókra. Aztán 1930-től végleg. Többé nem hagyja el Tunéziát, pedig a németek 1941-ben barátját deportálják, majd megölik, gyűjteményét elkobozzák, a legszebb darabok egyenesen Göringhez kerülnek. Vagyonának nagy része volt-nincs, de sokadik hazája meghálálja önzetlen vonzódását. Továbbra is nevezetesség, ha már nem is fényűzően, de még mindig jól megél, mint a máig egyik legnagyobbnak tartott tuniszi(!?) festőművész. Lányai, elvált felesége és kitartóan hűséges barátai, tisztelői veszik körül. 1955-ben hal meg, nyolcvannyolcadik életévében, a maga tervezte tengerparti Villa Lea Flory kilométerekről félreismerhetetlen rózsaszín falai között.

A sok változás közepette talán csak két állandó motívum kísérte az életét: a festészet és a sakk. Hogy mindkettőben rászolgált a figyelemre és méltán tartották számon a jobbak között – ítélje meg a Tisztelt olvasó. Egy értékes önarcképe, s a nevét először „sakkvilághírbe hozó” játszmája tanúskodjon erről most mutatóba.

Leonardus Nardus – Frank James Marshall

Le Touquet Paris-Plage , 1910 – Négyeshuszárjáték (C49)

1,e4 e5 2,Hf3 Hc6 3,Hc3 Hf6 4,Fb5 Fb4 5,O-O O-O 6,d3 d6 7,Hd5 Hxd5 8. exd He7 9,c3 Fc5 10,c4 h6 11,He1 Fb6 12,Fe3 c6 13,dxc bxc 14,Fa4 f5 15,Fb3 Kh8 16,c5 Fxc5 17,d4 Fb6

18,Fg5 Fxd4 19,Vh5 Ve8 20,Vh4 Hg6 21,Vh5 d5 22,Hf3 Kg8 23,Bad1 hxg 24,Hxg5 Bf6 25,Bfe1 Vd8 26,g4 fxg 27,Kh1 Hf8 28,Bxd4 exd 29,Be8 g6 30,Vh7+ és matt!

Hogy bár játszott is és igencsak jól és eredményesen, mégis mint szervező és mecénás alkotott maradandót? Hogy két világbajnoki párosmérkőzést és egy halhatatlan nagymesteri életművet ő – és persze az ő pénze – hozott össze? Erről és művészete sakk-vonatkozásairól, magyar érdekességeiről, a hamisítás-gyanú (remélt) eloszlatásáról majd legközelebb.

(folytatjuk)