Amikor sakkozók írták a világtörténelmet avagy az Ultra titka I.

A sakkolimpiát hagyta hátra 3 kiváló fiatal mester, hogy a félelmetes Enigmával vegye fel a harcot.

Kezdetben volt a 40-es szoba. Egy kisebb helyiség, előbb az Admiralitáson, majd a SIS (Titkos Hírszerző Szolgálat) légügyi osztályán, Londonban. Hihetetlen tudású, műveltségű fiatalok vitatkoztak itt a tudomány csak általuk beszélt nyelvén, tele tervekkel és ötletekkel. Egyetemi barátok voltak, már ismertnevű professzorok, egymást beszélték rá, hogy itt legyenek, mert elsőként ismerték fel a hazájukra váró feladatot, s tán azt is, hogy azt csak ők tudják megoldani. Valahogy nevezni kellett őket, hát azt mondták rájuk: Tudományos Hírszerző Csoport. De leginkább csak úgy hívták őket: „a fiúk a hátsó szobában”. 1939 tavasza volt, és sietniük kellett, még nem álltak készen.

1939 nyarán az angol sakkválogatott a tisztes helytállás reményével érkezett Buenos Airesbe. A VIII. sakkolimpiásznak, mondhatni, kiforrott csapattal vághattak neki. Az alaposan megfiatalított gárda bemutatkozása két éve, Stockholmban jól sikerült, s a tagok, azóta sikert sikerre halmoztak. Az első táblássá előlépett friss brit bajnok, C. H. O’D. Alexander vezetésével biztosan vették az elődöntő akadályát. Különösen P. S. Milner-Barry a harmadik táblán volt elemében, 80%-os teljesítménnyel, de H. Golombek a negyediken is helytállt. Ám a döntő első fordulóján már nem ültek asztalhoz! Az éleződő válsághelyzet, majd a kitört háború nem kis részben táblán kívüli síkra terelte a küzdelmeket. Több csapat nem volt hajlandó kiállni a náci németek és a nem létező bábállam, a Cseh-morva Protektorátus, a megszállt Csehszlovákia képviselői ellen. A győzelmet végül a német birodalom együttese szerezte meg fél ponttal a lengyelek előtt. Ám a játékosaik zöme sosem tért vissza Hitler országába. E tiltakozó szolidaritás megnyilvánulásának tudták be az angolok váratlan távozását is. Még vagy negyven évig.

A hanyatt-homlok hazatérők közül három ifjú nem (csak) a lelkiismeret parancsára hallgatott. Barátaiknak előzőleg adott szavukra hivatkozva szólította szolgálatba őket a „tudomány behívó parancsa”. Komolyra fordultak a dolgok, s ők a 40-es szobába tartottak! Pontosabban oda már aligha fértek volna be, sosem látott mennyiségű és bonyolultságú felszerelésükkel és új társaikkal a ”fiúk a hátszó szobából” háborús rejtekhelyre költöztek a buckinghamshire-i Bletchley Parkba. Már készen álltak. Ekkortól Állami Rejtjelező és Rejtjelfejtő Iskolának hívták őket – és soha többé nem hallott róluk senki. Legalábbis a munkájukról negyven évig nem esett szó. Az lett a brit birodalom, sőt, az egész II. világháború legféltettebben őrzött titka. Azóta agyonemlegetett kódnevén: az Ultra.

A történet sötét oldalát ezalatt jó ezer kilométerre keletebbre írták. Az előző (világ)háború során elszenvedett totális vereségüket nemhogy kiheverni, de orvosolni is szándékozó németek megújulást hirdettek. Új anyagok, új eszközök és mindenekelőtt új szemlélet jegyében készültek a revánsra. Az új, dinamikus katonai doktrína szentháromsága, az irányítás-ellenőrzés-felderítés megsokszorozta az információ jelentőségét. Elsősorban azt kellett birtokolni: megszerezni, továbbítani és megóvni a siker zálogául, a kézi vezérelt száguldó villámháborús tébolyban. És a németeknek ehhez megvolt az eszközük, az Enigma – a szövetségeseknek pedig még nem. Először tehát az Enigmával kellett megküzdeni, hogy aztán a németekkel is eredményesen megküzdhessen a világ. Ezt a munkát vállalták fel a fiúk a hátsó szobában, mások mellett három jó barát, tudós professzor, s nem utolsó sorban: mester-sakkozó - Alexander, Golombek és Milner-Barry - szellemi vezetésével!

Hogy mi várt a szokatlan harcmező önjelölt harcosaira? Azt érzékeltetni elegendő egyetlen adat: míg az I. világháború teljes kódolt üzenetanyagát kevesebb, mint kétmillió szóra becsüli a hadtörténet, addig a II. világháború egyetlen mozgalmasabb napján keletkezett ennyi sifrírozott titkos üzenet! Hála a hírközlés forradalmának és a megnyúlt, bürokratizált parancsnoklási rendszernek. A háború csúcspontján a Bletchley Parkban napi több mint 2000 hosszabb táviratot, köztük Hitler, Himmler és társaik közvetlen kommunikációját dolgozták fel, magyarázóan széljegyzetelték és továbbították a megfelelő vezénylő személyeknek!

Hogy mit kellett legyőzniük? Nehéz az Enigmát a maga félelmetességében bemutatni. Máig élő legendák tárgya, köteteket írtak róla, mégsem ismerik igazából. Tán, mert (ahogy F. W. Winterbotham, az Ultra parancsnoka 35 évvel később írt visszaemlékezéseiben bevallja) „Milner-Barry volt az egyetlen, aki teljesen megértette a működését”. Az Enigmát 1918-ban szabadalmaztatta feltaláló-megépítője, Arthur Scherbius, német elektromérnök. Gépe egy sorozatgyártott, kisebb bőrönd volt, amit a birodalom minden jelentős döntéshozó helyén, magasabb-egységparancsnokságán rendszeresítettek. Leginkább táskaírógépre emlékeztetett, melyen kezelője leírta a kódolandó szöveget, s a gép előzetes beállításának megfelelően, elektromos és mechanikus áttételek kombinációi segítségével betűnként átváltoztatta azt. A fogadó ugyanannak a beállításnak a segítségével visszafelé megismételte a műveletet. E műveletpár egyúttal meg is semmisítette a beállítást. Minden beállítás csak egyszer volt használatos. A gép 1 000 000 000 000 000 000 000 (ezermilliárdszor milliárd!) különböző beállítást tett lehetővé. Ez gyakorlatilag megfejthetetlenné tette.

(folytatjuk)