Keledy Tibor egy rendszeresen bombázott, zsidótlanításra ítélt fővárost vezethetett. Tette a dolgát, talán a tébolyult világon kívülinek érezte magát. A végén angolosan távozott: a nyilas hatalomátvétel után nem ment be többé a hivatalába.
Képünkön: Keledy 1944 nyarán, Budapesten – mintha többet öregedett volna egy évnél
A német megszállást követően az országos-, a vármegyei vezetők 60 %-a lemondott, elkergették, vagy a Gestapo kezére került. Közéjük tartozott a főváros főpolgármestere és polgármestere is. Ekkor szemelték ki az elmúlt években a hazatért Kolozsvár első embereként figyelemreméltó sikereket felmutató Keledy Tibort Budapest élére. Bemutatkozó program(?)-beszéde kiemelte, hogy a „legyőzhetetlen közszellem kialakítására törekedik, és elvárja, hogy Budapest magyar közössége megérti az idők szavát és a maga teljességében felsorakozik a kormányzat mellé. A cél: a keresztény nemzeti gondolat maradéktalan, szociális megvalósítása és együtthaladás a baráti szövetséges német birodalommal a közös győzelem felé.” Valljuk be, a szólamzuhatagban, egyedül a „szociális” szempont kiemelése utal valami egyéni, építő törekvésre…
De lehetett volna bármekkora az eltökéltsége Keledyben, tűzhetett volna bármi nagy tervet a zászlójára: a világhelyzet és a háború két természeti csapás nagy feladat elé állította. Egész főpolgármesteri működését (lényegtelen formális apróságokon túl) e két megoldhatatlan feladat tisztes kezelése töltötte ki. Egyrészt a zsidó-kérdés (végleges) megoldásából a fővárosra háruló tennivalók, másrészt a bombázások következményeinek kezelése, légoltalom, kiürítés és a többi velejáró… Nehéz nem a sorsszerűség jeleként felfogni, hogy mindkét eladdig elképzelhetetlen „gond” vadonatújként és váratlanul (!?!), köszöntött a fővárosra – gyakorlatilag Keledy érkezésével egyidőben. (A zsidó lakosság gettósítására, a deportálás előkészítésére és megvalósítására, a zsidó-törvények rendelkezéseinek maradéktalan végrehajtására a német megszállást követően került csak sor. Ahogy a főváros módszeres tömegbombázására is. Az első nagy – amerikai – légicsapás 1944. április 3-án érte Budapestet.)
És Keledy helyt állt. Túl jól is! És ez az a pont, ahol megítélése az elmúlt lassan nyolc évtized alatt sarkon fordulni látszik! Maradjunk a kényesebb kérdés példájánál. A zsidótlanítás véghezvitelét bejelentő bizalmas belügyminiszteri értesítés április 7-én, egy nappal a kinevezése előtt érkezett. Még nem neki címezték. A kezdeti célt, egyetlen központi gettó felállítását ő erősen ellenezte: „a járulékos károk csökkentése érdekében”. Ez persze a keresztény ház- és lakástulajdonosok érdekvédelmét, kártalanítását célozta elsősorban – de mégis. A kérdés országos felelőse, Endre László államtitkár ezután (egy hónap késéssel, május 26-án) úgynevezett zsidó-házak kijelölését és a kötelezettek azokba költöztetését rendelte el. Csendőri segédlettel, 24 óra alatt! Keledy leszögezte, pusztán a kijelölendő házak zsidó- vagy keresztény jellegének eldöntése (az eldöntéshez szükséges űrlapok előállítása, kiosztása stb.…) is több időt igényel. Az akció sérelemmentes(!) lebonyolítására három hónapot(!) látott elegendően előirányzandónak. Végül, további háromhetes huzavonát követően, június 17-én jelent meg plakátokon a polgármester (nem a főpolgármester!) előző napi rendelete a zsidók által lakható házak kerületi listájával – a beköltözésekre négy napos határidőt szabva! Csak ezt követően kezdődhetett meg a fővárosi zsidóság deportálásának tényleges előkészítése. Addig ritkábban az országos, majd a Pest-környéki zsidó transzportok haladtak a fővároson át – míg Horthy július 6-án erélyesen le nem állította az akciót. (Május 15. és július 8. között így is – az akkori hivatalos összesítés szerint – 437 ezer embert deportáltak. Jó pár ezret az utolsó két napon, a kormányzói tilalmat kijátszva, az SS és a csendőrség „magánakciójában”.)
Keledy ezt követően munkáját formális kötelezettségeire, a „belső adminisztráció rendbetételére” igyekezett korlátozni. Kisebb örömmel köszöntötte még augusztus 29-én a Lakatos kormány megalakulását, kérte a Mauthausenbe hurcolt városatyák (Millok, Magyar és mások) hazahozatalának megsürgetését… Önálló kezdeményezés már nem fűződik a nevéhez. A nyilas hatalomátvétel után nem ment be többet hivatalába. (Szálasi hivatalosan csak november 8-án mentette fel, úgymond: „saját kérésére”.)
Végül is, ki volt dr. Keledy Tibor? A legfelsőbb vezetés része volt, nem volt sem naiv, sem ostoba – nehéz feltételezni, hogy ne tudta volna, mi a számára is kötelezettségeket előíró rendelkezések igazi célja. Tágabb értelemben, hogy mi történik, mi felé tart az ország. Mit tett tehát? A lehető legtökéletesebben igyekezett végrehajtani a vészkorszak vezetőinek tébolyult parancsait? Vagy az akadékoskodóan pontos körülményességével tulajdonképpen szabotálta azok gyors és hatékony véghezvitelét? Az mindenképpen túlzás, hogy az (általa is okozott) késlekedés megmentett volna százezer (főleg zsidó) életet – de az bizonyos, hogy legalább ennyi ember esélyét lényegesen megnövelte az életben maradásra.
Elsősorban technokrata volt, szervező, de komoly elkötelezettséggel a művészetek iránt. Amíg legalább formálisan fennállt a rend, tette, amit tehetett – a szélsőségek elszabadult tombolása idején azonban már nem vállalhatott szerepet. Nem tartott a katonai visszavonulással, a politikai menekültek útját sem járta. A bekerítés előtt elhagyta Budapestet, 1945. elejére az országot is. Előbb feleségével egy francia arisztokrata szolgálatába állt. (Ő inas volt, az asszony szakácsnő.) Fél év múltán munkaadója segítségével Venezuelába távozott. Nyelvzseninek mondták, hamar beilleszkedett. Azt tette, amihez a legjobban értett: szervezett, Caracasban a földhivatal alkalmazottjaként. Lényegében ő hozta létre az állami földnyilvántartást, az egységes kataszteri rendszert Venezuelában. Nyugdíjas éveire St. George tengerpartjára, Grenada szigetének fővárosában álló villájába költözött. Itt érte a halál 82 éve korában, 1978 tavaszán.
Mindenesetre az új hatalom, 1945. márciusában előkelő helyen szerepeltette a felkutatandó háborús bűnösök hivatalos jegyzékében. A különféle, kiadatást kérő és szervező, sürgető egyedi kérelmek sorában azonban már nem fordul elő a neve… Ki volt hát Keledy Tibor? Úgy tűnik, magunknak kell dönteni e kérdésben, míg a történettudomány külön figyelmet nem szán a személyének.
Hogy volt régen...?
