Budapest 12. főpolgármestere / II. Aki a háború utánra akarta felkészíteni a várost

A közgyűlés többsége által elégedetten fogadott új főpolgármester, Homonnay Tivadar, az idő előrehaladtával egyre inkább tanúbizottságot tett emberi nagyságáról. A német megszállásig Budapest megmentéséért küzdött, a vészkorszakban üldözöttek ezreinek megmentésében működött közre.

Mint cikkünk előző részébe leírtuk, Horthy az angolszász orientációjú Kállay miniszterelnöki kinevezésével kísérelte meg a háború súlyosbodása miatt közelgő vég elkerülését. A főváros támogatásnak megnyerése érdekében került 1942. márciusában, a kormányfőváltással egyidőben dr. szántói Homonnay Tivadar a főpolgármesteri székbe. Az ő életútját követtük nyomon az előzőekben, egészen az új rend megszilárdulásáig.
Homonnay 1920-tól lett a Nemzetgyűlés képviselője, majd 1927 után folyamatosan Országgyűlési képviselő egészen főpolgármesteri beiktatásáig. Onnantól Főrendiházi tag. A főváros törvényhatósági bizottsága is 1920-ban választotta tagjává. Tíz év múlva, Gömbös hatalmat központosító új fővárosi törvénye nyomán, a közgyűlés hatáskörének jórészét átvevő Törvényhatósági Tanácsnak is tagja lesz. Közéleti tevékenységében 1929-től szenvedélye is teret kap: megválasztják a Magyar Úszó Szövetség – mint hamar kiderül, valóban tevékeny - elnökévé.

Beiktatása ünnepségén, 1942 március 20-án, a köszöntőket követő (program)beszédében leszögezi: „Az én politikám a kormányzat politikája és az utamat közvetlen felügyeleti hatóságom a belügyminiszter úr szabja meg.” Innen tehát Kállayt nem fogja hátba támadni senki. Vagyis, mindenki megnyugodhat. A továbbiak viszont egyre figyelemre méltóbbak: vezérelvei fellelhetők két nagy pápa alapvető enciklikájában. A Rerum Novarum (1891, XIII. Leó) a kereszténydemokrácia gondolatának alapvetése, a tágan értelmezett munkásság sorsának gondozására való első egyházi felhívás. A Quadragesimo Anno (1931, XI. Piusz) a hitélet és a munkásmozgalom elválaszthatatlansága felismerésének 40. évfordulóján a főpásztori elkötelezettség megerősítése. Homonnay ezekre alapozza szociális politikáját és fő célul tűzi ki, hogy „a város munkásságát a polgári jólét egy haladottabb fokára kell emelni.” Óvva intett a „háborús idők gőzeiben felfakadó koreszmék” veszélyeitől, s leszögezte, hogy a háborút követő felvirágzás feltételeinek megteremtésén kell mindenkinek munkálkodnia.
Szóval a kormányoldal és a bal-ellenzék elégedetten fogadta az új főpolgármestert, míg a (szélső) jobb szemében az első pillanattól komoly szálka volt. Eleinte még akadt némi remény, és talán ő is úgy remélte, hogy a város nehézségekkel, megszorításokkal átvészelheti, ami következik. Olyan messze történtek a dolgok. Aztán megkezdődtek a bombázások, a front is közeledett. A háborúban mind többek által felismert fordulat állt be… Homonnay ekkor már virágnyelven, mégis egyértelműen és félreérthetetlenül az olasz példa követése mellett állt ki. Róma nyílt város! És a kinyilvánítás megmentette az Örök Város pótolhatatlan értékeit – lakóiról nem is szólva. „Ma több védelmet nyújt egy városnak, ha nincs védve, mint ha rosszul van védve, mert jól védeni egyáltalán nem lehet!” – adott hangot a felismerésnek egy beszédében. A katonai, hadiipari létesítmények evakuálását akarta elérni, a lakosságét kivihetetlennek és károsnak tartotta. Törekvéseit a kormányzat megértéssel fogadta, ám mielőtt komoly eredményeket érhetett volna el, 1944. március 19-én a németek megszállták az országot. Március 23-án benyújtotta lemondását. Visszavonult mindentől, valamennyi tisztsége gyakorlásától – nem is tehetett egyebet.

Legalábbis így tűnt. Ám valójában a fővárosi társasági élet ismert helyszínét, a XII. kerület Tamás utca 37-39 alatti Homonnay-villát felajánlotta Sztehlo Gábornak. A később Jeruzsálemben „Világ Igazának” választott tudós, evangélikus lelkész kétezer lelket megmentő földalatti birodalmának egyik helyszíne lett az Orbánhegy és a Mártonhegy közötti völgyben félreeső épület. Üldözött gyermekek, főleg zsidó leányok találtak menedékre itt. A főpolgármester két oldalhelyiségben húzódott meg családjával… A teljesen elszabaduló terror előtt még elérte, hogy a házat a svéd követség védelme alá helyezzék, aztán a letartóztatás elől maga is bujkálni kényszerült. A Gestapo be kellett érje fia elhurcolásával. A harcok elültével nem kapott, de nem is kért semmilyen szerepet, feladatot. Azért vádat emeltek ellene, amit később elejtettek, majd kitelepítették. Súlyos betegen, észrevétlenül meghalni térhetett csak vissza Budapestre Homonnay Tivadar.

Az a Homonnay Tivadar, aki első parlamenti főszerepe alkalmával a botbüntetés bevezetését célzó törvény vezérszónokaként „alkotott maradandót”. Aki tízévre rá már a keresztényszociális szolidaritás jegyében a kötelező munkás baleset- és betegbiztosítás törvénybe emelésének szószólója lett a törvényhozásban. Aki újabb évtized múltán a világ maroknyi igaza egyikének fegyvertársaként az életét, mindenét tette kockára, mert eleget kellett tennie valami felsőbb erkölcs parancsának.

Példaértékű életút. Váratlan gazdagságú, városmentő, embermentő, cselekvő emberszeretetbe torkolló, önzetlen és önfeláldozó élet. Homonnay Tivadar méltó rá, hogy ne feledjük el.

pm1
Képek