Az utolsó választott főpolgármester / II.

A nagy lendülettel kezdett munka rendkívüli eredményeket hozott, de az egyre keményedő Gömbös Gyula mellett hamar elfogyott a mozgástere. Alig két évvel megválasztása után már a lemondást tartotta az egyetlen becsületes útnak. A magyarság jövőjéért tovább politizáló Huszár Aladárt majd az elsők között tartóztatja le a Gestapó és Dachauban halt meg 1945-ben.

A vidéki közigazgatásból érkező főpolgármester befogadását segítették hívei is, akik (akkoriban még nem szokásos módon) szerencsés jelmondattal harangozták be érkezését: „A férfi, aki tudja, hogy mit akar!” Huszár Aladárnak egy-kettőre ennél többet sikerült igazolnia: nyilvánvalóvá tette, hogy az a férfi is ő, aki azt is tudja, hogy mit nem akar! Első intézkedéseivel jóváhagyta a Tabán bontását, lépéseket tett a munkanélküliség csökkentésére, intézményesítette a fiatalok munkába állításának rendszerét. De sarokpontnak monda azt is: „egyenesen bűnnek tartok minden törekvést, amely magyar és magyar között abból a szempontból akar különbséget tenni, hogy ki milyen templomban imádja istenét!”

Közben az eddig példának, igazodási pontnak tartott miniszterelnök, Gömbös Gyula mind kevesebbet adott a látszatra. Központosító, egyeduralomra törő törekvéseinek egyre jobban útjában állt a főváros autonómiája. A szinte újszülött fővárosi törvény árnyékában elkészítette az újabb változatot –készen állt lenyúlni a közel egynemű közélet szövetében az egyetlen, bár hatalmas színes foltot – Budapestet. Huszár egyre többször találta szemben magát sokáig támogatójának hitt hűsége tárgyával, a már nyíltan a német példát követni szándékozó Gömbössel. Nem hátrált meg, de nem is vitte kenyértörésre a dolgot. Nyilván a város, a köz védelmében. Egyszerűen lemondott. A törvényhatóság 1934. június 6-i rendkívüli közgyűlésén a kormányzói felmentés ismertetése után felolvasták Huszár búcsúlevelét. Mindenkinek mindent köszönt, illendő és elegáns üzenet volt. De a vége elég keményre sikeredett - annak, aki hallani akarta: igen keményre: „Büszkévé tesz, hogy az ország első autonóm testületének élén állhattam és vele együtt a nemzet javára és a főváros felvirágzására, s népe üdvére munkálkodhattam… végezetül, mint a székesfőváros utolsó választott főpolgármestere, Isten áldását kérem a testület további eredményes működéséhez.” Sipőcz is megindultan viszonozta a búcsúszavakat emelkedett méltatással. Az „autonómia” és „az utolsó választott főpolgármester” kitételek elszálltak ugyan, mintha észrevétlenül, de a pártpolitika mentes közszolgálatát pótolhatatlannak mondta. Ahogy az igaz magyar ember, a hazaszerető öntudatos polgár és a kötelességteljesítésben kiváló köztisztviselő példátlan egyesülése is Huszár Aladár személyében!

Az országvezetés megkönnyebbüléssel vette távozását. Igaz, Horthy esetében ez csak formális gesztus, baráti szívesség volt. (Huszár a legbelsőbb kör tagja volt és maradt. Kapcsolatuk jellemzésére elég megemlíteni, hogy éppen akkoriban került a gyermekkor tündérvilágának otthont adó Keszeg kastélya és birtokrésze a Purgly család birtokába. A Kormányzó úr hitvesének famíliája elkérte és megkapta…) Segített, hogy Huszár felhagyhasson valamivel, ami nem volt igazán neki való. (Persze, nem a közigazgatási vezető szerepe, hanem a nagypolitikában való megmártózás.) Maradt a felsőház tagja, közben vitéz lett, s kárpótlásul Horthy az Országos Társadalombiztosító Intézet elnökévé nevezte ki. Huszár Aladár pályájának új szakasza kezdődött. Bizonyos szempontból felszabadultabb, őszintébb, tartalmasabb. Nem kötötte többé minden lépését egy világvárosért viselt felelősség súlya…

A harmincas évek derekától Huszár tulajdonképpen folytatta politikai pályáját – csak közvetlenebb eszközökkel. Hitvallása két pillérét érezte veszélyben: aggasztotta a magyarság jövője, ahogy nem kevésbé a szélsőségek politikai és társadalmi térnyerése. Jobboldali volt, nacionalista és keresztény elkötelezettségű, de a fasizmus ádáz ellenfele, akit elborzasztottak a sovén túlzások és az antiszemitizmus kitapintható embertelensége! Meggyőződésének a rendelkezésére álló parlamenti és társadalmi fórumokon túl, rendszeresen hangot adott publicisztikájában, könyveiben (Küzdelem a magyarságért – 1941, Gondolatok a világháború alatt – 1943). Pethő Sándor történelmi jelentőségű szerepet vállaló lapjában, a Magyar Nemzetben rá bízta a Szellemi honvédelem című rovat vezetését. A „polgári Magyarország” utolsó évtizedében Bajcsy-Zsilinszky mellett Huszár Aladár hangja, gondolatai és fellépése képviselte a leghatásosabban a humánum, a józan ész ellenállását. A szembenállást a minden határon túltolakodó német dominanciával, a lappangva mind hivatalosabbá váló fajelmélettel. A II. zsidótörvény elleni nagyhatású beszéde tananyag kellene legyen (történelemből és irodalomból is) – ha nem felejtettük volna el.
Magyarország megszállását követően 1944. március 19. után az elsők között tartóztatta le a Gestapo. A hogyan is sokat elárul jellemszilárdságról, alkat-különbségről: nem rántott fegyvert, mint később Bajcsy-Zsilinszky Endre, ő mentelmi jogára hivatkozva leszögezte, csak az erőszaknak enged. Abban pedig nem volt hiány akkoriban.

Amikor fél évvel később, Horthy és Lakatos miniszterelnök közbenjárására Bajcsy-Zsilinszky-t és több valamilyen „mentelemmel” rendelkezőt (átmenetileg) elengedtek a német hatóságok, Huszár fogoly maradt! Hiába kérték név szerint, az ő szabadon bocsátása „birodalmi érdeket sértett volna”. Töretlen németellenessége és példaadó antifasizmusa számon tartandó ellenféllé avatta. Elnyelte a koncentrációs táborok világa: Mauthausenbe deportálták, ahonnan a közelgő front elől Dachauba szállították – ott halt meg a felszabadulás küszöbén, 1945. február 4-én.

Szegfű Gyula, második kötetét fogadva, az utolsó hazai még nagyjából-békeévben, 1943-ban így méltatta: „Huszár Aladár őszintébb nálunk, minden írását az az őszinteség jellemzi, mely nem néz sem részletekre, sem világi tekintetekre és megbecsülésre s egyetlen törekvése, hogy hamisítatlanul eredeti tisztaságában közölje honfitársaival azt a szenvedélyt mely belsejét népe és földje s annak jogai és megbecsülése iránt hevíti. Ritka és megbecsülendő tagja osztályának – ritka jelenség korunkban.”

Nyolc évtized múltán, úgy tűnik: napjainkban is…

pm1