A legfiatalabb polgármester a főváros élén / III. A koalíciós idők utolsó városvezetője

Rákosiék már nem igénylik Bognár József polgármesterségét, de nem tűnik el: de ő minden rendszerben alkotni tud. Ott volt 1944-ben, a Márciusi front zászlóbontásánál, és 1993-ban ment nyugdíjba, mint a kormány mellett működő Világgazdasági Tanácsadó Testület elnöke.

Az 1949 évi állami költségvetés magába olvasztotta a főváros büdzséjét. Budapest törvényhatóságának pénzügyi szakbizottsága 1948 december 14-i ülésén efölött napirendre tért. Jobb lehetősége nem lévén… Lényegében itt ért véget Bognár József polgármestersége. Még fél esztendőt kitöltött posztján a racionalizálás, a takarékosság, a leépítés adminisztratív teendőivel. Szorgalmazta a közművelődés támogatását is, több kezdeményezése szolgálta, hogy a főváros valóban az ország kulturális és tudományos központja legyen. Szívügye volt „az egyházak és a demokrácia közötti viszony bensőségessé tétele”, a Fővárosi Levéltár helyzetének megoldása. (Az utóbbiban Bognár ’pótolhatatlan értéket’ vélt biztonságba helyezni: az igazolóbizottságok közel egymillió/!/ aktáját!) Aligha meglepő, hogy ezek véghezviteléhez nem tudott anyagiakat előteremteni…

Az új esztendő, az 1949-es már egy - a spórolás és ésszerűsítés jegyében -karcsúsított Városházára köszöntött. A tizenhat ügyosztályból tizenhárom maradt. Újabb munkatársak tűntek el az egyre komolyabban vett, ’forradalmian új káderpolitika’ nyomán. A törvényhatósági bizottság és az ügyosztályok ügymenete megváltozott. Üléseikre rá sem ismert volna egy korábbi képviselő. Az égető sürgősséggel megtárgyalandó napirendi pontok között feltűnt a kulák szabotázsok kérdése éppúgy, mint a Mindszenty-per, vagy Rákosi Mátyás és természetesen a Nagy Sztálin (esetleg Sztálin marsall) küszöbönálló születésnapja…

A koalíció, a valamennyire mégiscsak szövetségi viszony (vagy inkább ezeknek a látszata) csak eddig volt fontos Rákosi számára. Elérkezettnek látta az időt, hogy 1949 május 15-én választásokkal legalizálja a hatalom (teljes) birtoklását. A káros elemektől megtisztított pártok közös listán indultak az egyesült munkáspárttal – a Függetlenségi Népfront közös listáján. A jogosultak 95%-a részvételével elsöprő győzelmet arattak: elnyerték az érvényes szavazatok (szintén) 95%-át!

(Tragikomikus részlet, hogy a Függetlenségi Népfront tető alá hozásából Bognár József derekasan kivette a részét. A mindig baloldali politikus még 21-éves korában, a Márciusi Front aktivistájaként tette magáévá az akkoriban Európa-szerte hódító népfront-gondolatot. Az új társadalmi-politikai tömegszervezet irányításában is részt vállalt. Majd évtizedekig volt az utód-alakulat, a Hazafias Népfront egyik vezetője. Vagyis: az őt kiküszöbölő látszatmozgalom egyik létrehozója is ő maga. Másfelől az ily módon előállt közös listán ő is előkelő helyen szerepelt – és szerzett is képviselői mandátumot. Újra és újra…)

Teljesen demokratikus következmény tehát, hogy a törvényhatósági bizottság 1949 június 20-i ülése Pongrácz Kálmánt választotta polgármesternek (egy MDP tagot a mégiscsak kisgazda Bognár helyére). Köböl József, Budapest utolsó főpolgármestere méltatta a távozó érdemeit: „A nagyarányú építkezések megindítása, az üzemek deficitjének eltűntetése, a központi és a területi igazgatás átszervezése, Nagy-Budapest közigazgatási egysége alapjainak lerakása, a munkáskádereknek a városigazgatásba való fokozatos bevonása Bognár József polgármesterségének idejére esik. A Városházán a termékeny koalíciós együttműködés korszakát nyitotta meg. Ez a Függetlenségi Népfrontban csúcsosodik ki és azoknak a demokratikus erőknek a győzelme, melyeknek Bognár József az egyik élharcosa. Mint városépítő az újjászületésben, mint politikus a demokrácia ellenségeinek felszámolásában hervadhatatlan érdemeket szerzett. Bognár a haladó erőkre támaszkodva úrrá lett a nehézségeken és eredményesen képviselte a koalíción belül az antidemokratikus erők felgöngyölítésének politikáját.” Ahogy mondani szokás (Shakespeare óta): A mór megtette kötelességét, a mór mehet!

Formális távozásakor Bognár már tíz napja belkereskedelmi miniszter volt – mondjuk úgy: kárpótlásul. Később tárcáját összevonták a külkereskedelmi minisztériummal. 1956 október 25-én emellett miniszterelnök-helyettes lett Nagy Imre mellett, azonban (kormány)tisztségeiről október 31-én lemondott. Kádár kormányában (invitálás ellenére) nem vállal miniszteri posztot. Úgymond ’visszavonult a tudományba’ (bár egyesek inkább száműzetésről beszéltek). 1956 novemberétől a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem tanszékvezető tanára, majd 1961-ig dékánja. Közben tudományos fokozatokat szerez, 1965-ben már akadémikus (levelező tag), 1973-tól az MTA rendes tagja.

Tevékenysége, eredményei, hatása szinte áttekinthetetlen. Az Akadémia IX. Gazdaság- és Jogtudományok Osztályának elnöke, a Magyar Közgazdasági Társaság vezetője. A Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, ahogy a Világgazdasági Kutatóintézetnek is. 1968-tól a Ghánai Köztársaság gazdaságának tényleges vezetője, függetlenségük hétéves tervének kidolgozója. A magyar gazdasági reform, az „új gazdasági mechanizmus” egyik bábája, Nyers Rezső mellett (nem rajtuk múlik a kezdeményezés sorsa). A Hazafias Népfront alelnöke, közel harminc évig vezeti a Magyarok Világszövetségét. Tagja a Római Klubnak, az ENSZ Egyetemek Elnökségének, a World Academy of Art and Science-nek… és akkor csak a jelentősebb tisztségeket említettük.

A rendszerváltás idején a kormány mellett működő Világgazdasági Tanácsadó Testület elnöke. Nyugdíjba 1993-ban vonul, saját elhatározásból. Ettől kezdve „csak” publikál, még három évig. Haláláig.