Hirdetés
Az elfeledett sajtócézár- Kohányi Tihamér PDF Nyomtatás E-mail
2011. augusztus 12. péntek, 11:00

kohanyiNevét hiába keressük a lexikonokban, az utcanévtáblákon vagy a napi hivatkozásokban. Másfél milló magyarnak írt és szerkesztett újságot száz évvel ezelőtt Amerikában, ami – úgy tűnik – feledhető érdem ahhoz, hogy emlékezetünket terheljük vele. De talán még sincs egészen így...

A történetet ezúttal kezdjük a végén, s lapozzunk bele 1913 tavaszának magyar nyelvû amerikai újságjaiba. Pittsburgi Hiradó, Buffalo és Vidéke, Amerikai Magyar Hírlap, Amerikai Magyar Népszava, Dongó, Magyarok Vasárnapja… – nincs egyetlen lap, amely ne tekintené személyes gyászának s egyben az amerikai magyarság egészét érintõ csapásnak az ötvenesztendõs Kohányi Tihamér halálát. A nekrológíróknak semmi kétségük afelõl, hogy az ó- és újhaza magyarsága még évszázadok múltán is hálás szívvel fog visszaemlékezni Kohányira, mint arra a személyre, aki a legtöbbet tette a kivándoroltak egzisztenciális sikeréért, s aki példamutató módon harcolt nemzettudatuk, kultúrájuk megõrzéséért. A cikkek patetikus hangvétele jóval túlhalad az ilyenkor szokásoson, részben mert õszinte megrendülést mutat, másrészt mert helyenként egyenesen Kohányi apoteózisát nyújtja. A jövendõ történetírás aranybetûs oldalait vetítik elénk, a soha nem feledés örökkévalóságát… Nos, mindebbõl eddig semmi sem valósult meg: még száz év sem telt el, s Kohányi Tihamér beköltözött a nagy ismeretlenek panteonjába.

Életének elsõ korszaka tipikus dzsentri kalandsorozat, amely – mint Kende Géza, az amerikás magyarok összefoglaló történetének elsõ históriása fogalmazott 1927-ben – Mikszáth tollára való. Írásunk hõse egy sárosi udvarházban nõtt fel, cigányzenére mulatozó, kártyázó urak között. Aztán következett Pest, a jogi egyetem, az akkori jurátusi világnak megfelelõ, forrófejû politikai kiruccanásokkal, s következtek persze a kávéházak: adott õ zálogba családi ékszert, megóvatolták az õ váltóját is, mint oly sok hasonló fiatal társáét, s õ is ott hevült, amikor sivalkodó- kacagó színésznõk lovait fogták ki épp a forrószívû uracsok, hogy maguk húzzák az ünnepelt primadonna kocsiját. Nem volt õ jó tanuló – hogy is lehetett volna olyan tempók mellett? S amikor visszatért szülõföldjére, hogy valami állást vállaljon, hát bizony folytatódtak a Pesten megszokott kicsapongások, amit csak hitelekbõl, uzsorakamatokkal megterhelt váltókkal lehetett ideig-óráig finanszírozni. Feltûnt különbözõ újságoknál, megjárta a fõvárosi és a vidéki redakciók szivarfüstös szobáit, még lapkiadással is próbálkozott, vagyis elmondható, hogy kitapasztalta a sajtó korabeli fortélyait, ám anyagi sikerekkel mindez egyáltalán nem kecsegtetett. A teljes ellehetetlenülésen már a párbajok sem segítettek, így nem maradt más hátra, mint a kor egyik legdivatosabb menekülési programja: irány Amerika. Igaz, ez elsõsorban nem az úri népek, a lecsúszott osztályok ambíciójának számított, hanem a zsellérek, a földmunkások, avagy a politikai menekültek és a mindenféle kalandorok reménysugaraként ragyogott a távoli horizonton, de Kohányi immár volt annyira szegény és kétségbeesett, hogy ráfanyalodjon a „kalandra”, s megpróbálhassa. 1889 õszén érkezik Brémába (nem a fiumei útvonalat választja), zsebében 80 dollár, bõröndjében egy öltözet ruha, néhány ing és 24 gallér, ezzel a „vagyonnal” hajózik be az Újvilág felé tartó óceánjárók egyikébe. A Lloyd társaság Saale nevû gõzösén, a fedélközön utazik.

Az elsõ adat, amit amerikai tartózkodásáról ismerünk, hogy november 12-én meglátogatja a New York-i magyar egyletet, és összes pénzének, vagyis az utazás költségei után megmaradt négy dollárjának a nyakára hág. Nem halogatható tehát tovább, hogy valami munkát vállaljon, és van is munka bõven, lehet például csillét megrakni – amerikás magyar szóval: ladolni – az egyik pennsylvaniai bányatelepen… Kohányi megjárta a korabeli kivándoroltak minden poklát, s a sárosi úri fiú a saját testén érezte az embert próbáló valóság ezernyi változatát. Utólag azt is mondhatnánk – és két évtized múltán õ maga is hajlott erre a magyarázatra –, hogy az ott élõ magyarság legtekintélyesebb lapjának szerkesztõjeként késõbb nagy hasznát látta ezeknek a tapasztalatoknak. Érdemes még kicsit elidõzni önéletírásánál, s feleleveníteni például azt a korszakot, amikor könyvekkel házaló gyalogárusként (pedlerként) igyekezett karriert csinálni. „Így házról házra, faluról falura járva, megösmertem a viszonyokat, belenéztem az életbe, a szegény emberek életrendjébe, szokásaiba. Nem volt valami kellemes munka, az igaz. Télvíz idején havat, sarat taposni, járatlan erdei utakon, két nehéz táskával, házról házra járva, a magyar–osztrák monarchia minden nyelvén kínálgatni a könyveket; kipuhatolni, micsoda náció, micsoda vallásfelekezet az, ahová bekopogok. Néhol még a gyereket is kellett ringatni, hogy az asszony egy szép házi áldást megvegyen. Természetes, hogy a magam kosztján éltem, megvásároltam a húst, a hozzávalót a »kompánia stór«-ban, és saját kezûleg megsütöttem vagy megfõztem. Jó szerencse, hogy a dolgot úgy fogtam fel, amint kellett, éreztem azt, hogy ezen idõ alatt többet tanulok, többet látok, mint az egész addigi életemben. Megtanultam azt, hogy a szegény ember sorsa milyen nehéz, rájöttem arra, hogy ez az odahaza elhanyagolt nép milyen értékes része lenne a nemzetnek, ha másként bántak volna vele. Rájöttem arra is, hogy csak akkor fogok igazán boldogulni, ha így végigbarangolom az országot, és ezért ha néha-néha egy kemény deszkapadon kellett töltenem az éjszakát, nem vettem fel tragikusan a dolgot…”

Aztán mintha valami változni kezdene. 1891-ben már Clevelandben van, tavasszal megalakítja a helyi Magyar Ifjúsági Egyletet, színdarabot ír és rendez – ez volt az elsõ magyar nyelvû színházi elõadás Clevelandban –, Kossuth Lajos születésnapjára nagy ünnepélyt szervez, cikket ír a Magyar Nemzetõrbe, egyszóval kezdik ismerni a nevét. Szerencsés egybeesés ez, hiszen ez az a pillanat, amikor a clevelandiak elhatározzák, itt az ideje, hogy saját újságjuk legyen, az addig ide-oda csapódó Kohányi pedig, úgy tûnik, végre elemében van, s a kezdeményezés élére áll. A lap kiadására alakult részvénytársaság azonban mûködésképtelen, lévén a részvényesek nem fizették be a vállalt összeget. Ám még nincs veszve semmi, mert egy bizonyos Rózsafy Mátyásnak sikerül kölcsönt szerezni, hatszáz dollárt, amitõl a részvényesek fizetõkedve is megnõ, így 1891. november 12-én – s ez immár sajtótörténeti dátum – Kohányi Tihamér szerkesztésében megjelenik a Szabadság elsõ száma. Ki álmodta volna akkor – persze magát, a gigászi terveket dédelgetõ Kohányit leszámítva –, hogy az eleinte hetente, majd hetente kétszer, 1906-tól pedig naponta megjelenõ orgánumból a legnagyobb példányszámú amerikai magyar sajtótermék válik, s alapvetõ tájékozódási forrása lesz az idõközben másfél milliósra duzzadt magyar emigrációnak? Miként azt sem gondolta volna senki – még maga Kohányi sem –, hogy a nehezen megszületett lap szerkesztõje (és rövidesen tulajdonosa) attól kezdve, s közel húsz éven át az Újvilág magyarságának szellemi vezetõjének számít majd. Pedig a kezdeti években csak a bajok halmozódnak: Kohányit magára hagyják a részvényesek, elveszik tõle a lap nyomdáját, elviszik az egyetlen magyar betûkészletet, õt személy szerint is becsmérlik, támadják, még az elõfizetõk névsorát is el akarják lopni a konkurencia emberei. De kiderül, a Szabadság  –mindenekelõtt Kohányi munkabírása és szorgalma – éppoly diadalmasan hárítja el a kisstílû gáncsoskodásokat, mint a nagyobb szabású akadályokat, s 1896-ban a lap magába olvasztja a New York-i Magyar Hírmondót, majd következik legerõsebb ellenfele, a Magyar Napilap, amelyet 1909-ben integrál.

Kohányi laptulajdonosi magatartása igen sajátos, szinte önfeláldozó: például csak azokat a hirdetéseket közölte, amelyeknek tisztességes szándékáról, állításainak valódiságáról meg volt gyõzõdve. Sok-sok ezer magyarnak tett ezzel óriási szolgálatot, hiszen a korabeli hirdetések között se szeri, se száma a fût-fát ígérõ letelepedési és állásreklámoknak, amelyeknek szirénszavára tódult a kivándorlók hada. Aztán csak a hosszú utazások, a megtakarított pénzüket felemésztõ ilyen-olyan költségek kifizetése után, ott a helyszínen szembesülhettek a valósággal, hogy a hirdetések ígérvényeibõl semmi sem igaz. Ez a mentalitás ugyan jót tett a magyarok tömegeinek, nem tett viszont jót a Szabadság gazdasági stabilitásának. Kohányi még többszörös felülfizetések ellenében sem volt hajlandó elveibõl engedni, s nem eresztette be lapjába a spekulánsokat, szédelgõket, csalókat. A megbízhatóság, ami ezáltal az újságot jellemezte, csak hosszú évek múltán lett a lap pénzügyi rentabilitásának pillére, ám a cechet addig Kohányinak kellett állnia. Hasonlóan konzekvens elvek szerint szerkesztette is a Szabadságot. A lap politikai irányultsága a magyarországi 48-as és Függetlenségi Párt vonalába tartozott, ami az Újhazában többek között azt jelentette, hogy meg kellett küzdeni – és az évek múlásával végül is eredményesen – az Osztrák–Magyar Monarchia amerikai bürokratáival, a Monarchia külképviseletének magyarellenes, a magyarokat folyamatosan diszkrimináló intézkedéseivel. De jelentette ez az irányvonal azt is, hogy a Szabadság a felekezeti egyenjogúságot hirdette, vagy azt, hogy az orgánum folyamatosan õrködött az anyanyelv, a magyar kulturális tradíciók védelme fölött. A kossuthi hagyomány, az Amerikában – a pánszláv körök kivételével – minden nációnál tapasztalható Kossuth-kultusz ébrentartása, továbbá a magyar függetlenség eszméjének harcos ápolása az újság „alkotmányának” számított. A lap által képviselt eszmék – a kivándoroltak óhazai hozzátartozói révén – Magyarországot sem hagyták érintetlenül, így elmondható, hogy a Szabadság politikai befolyása itthon is érvényesült. Kohányi élt is ezzel az erõvel, s nemegyszer arra buzdította a kitelepülteket, hogy hazaküldött levelükben – vagy épp anyagi lehetõségük mértéke szerint – agitáljanak a Függetlenségi Párt mellett, szavazatukkal, ténykedésükkel segítsék a párt sikerét. Mindezek vitathatatlanul hozzájárultak a Függetlenségi Párt 1906-os gyõzelméhez, ugyanakkor a sors különös fintora, hogy a Szabadság magyarországi terjesztését épp akkor tiltották be – Habsburg-ellenességre hivatkozó, erõteljes osztrák nyomásra –, amikor ez a politikai erõ került kormányra Budapesten.

Nem beszéltünk még a Szabadság által képviselt tartalmi jellegzetességek egyikérõl, s ez talán – minden idõfüggõ, csalóka látszat ellenére – a leglényegesebb. Az újság tudniillik következetesen szorgalmazta, hogy a magyarok legyenek lojálisak új hazájuk, Amerika iránt. Ennek az eszmének a meggyökereztetése épp olyan – a lapnak s a kint élõ magyarságnak egyaránt – hosszú távon megtérülõ befektetés volt, mint a korrupt tartalmú hirdetések kigyomlálása a Szabadság oldalairól. Egyfelõl tehát a nemzeti értékek megõrzése, másrészt viszont a befogadó állam tisztelete és becsülése adta azt a tartalmi tõkesúlyt, amely a korabeli viszonyok háborgó vizein fenntartotta az orgánumot. E kettõs identitás propagandájának számos megnyilvánulása akadt, s a clevelandi Kossuth-szobor ügye ugyanúgy beletartozott, mint az Amerikai Magyar Szövetség létrehívására irányuló törekvés. Kohányi Tihamér hivatalos, nemzeti zászlót követelt – sikerrel – a magyar politikai vezetéstõl az Amerikában élõ magyarok számára, hogy azt a lobogót – nemzeti hovatartozásuk ékes szimbólumaként – minden jelentõs rendezvényükön felmutathassák, az Újhazában megtelepült magyarokat viszont arra szólította fel, hogy anyanyelvük buzgó ápolása mellett sajátítsák el az angolt, s minél alaposabban igyekezzenek kiismerni magukat az Egyesült Államok törvényeiben, hivatalos intézményrendszereiben. Nem számított következménye lett viszont mindennek, hogy a helyi nyelvben és a helyi viszonyokban mind otthonosabban mozgó magyarok visszatelepülési vágya – melyet Kohányi lapja is igyekezett motiválni – egyre csökkent. Egyébiránt Kohányi távlati célkitûzése az volt, hogy a meggazdagodott, a demokratikus eszmék és gyakorlat által megizmosodott magyar tömegek egyszer mintegy „felszabadítóként” térjenek vissza az óhazába és vívják ki annak függetlenségét. Albert Tezla tette közzé 1987-ben báró Ambrózy Lajos washingtoni nagykövetségi tanácsos jelentéseit, amelyek az ún. animus redeundira irányultak, vagyis – 1907 és 1909 között – azt vizsgálták, hogy a kivándoroltak második generációjában megvan-e a kellõ hajlandóság a visszatelepülésre. Csupán egy rövid bekezdés erejéig érdemes beletekinteni Ambrózy báró szociografikusmélységû feljegyzéseibe:

„1908. november 27., Cleveland. A South Lorain-i iskola, akárcsak a clevelandi, egy rendkívül szerény, csaknem szegényes helyiség a templom alagsorában. Éppen hittanoktatás folyt, amikor Silvestri konzullal beléptem. Felolvastattam valamit a gyerekekkel, és úgy találtam, hogy valamennyiüknek – azoknak is, akik Amerikában születtek – kifogástalan a magyar kiejtése. Ezután kb. 10 gyereknek kérdéseket tettem föl. Már akkor feltûnt, hogy ha a gyerekek nem voltak biztosak benne, melyiküket kérdezem, Csurgovics plébános az illetõ fiút Frenkie-nek, Johnnnie-nak, Mike-nak szólította, nem pedig magyar nevén. Két fiú sem a születési helyét nem tudta, sem azt, hogy milyen vármegyében van a falujuk. Egy itt született fiútól megkérdeztem, hová valók a szülei. »Az ócountryból jötek ide.« Hogy hívják az ócountryt magyarul? »Nem tudom.«… Ezután megkérdeztem Csurgovicsot, mi a véleménye a gyermekek nemzeti érzületérõl, … hogy azok a fiúk, akiket maga a papjuk is Mike-nak és Johnnie-nak szólít, akik egymással angolul beszélnek, s egyikük-másikuk sem a születési helyét, sem hazája nevét nem ismeri, tudatában vannak-e annak, hogy magyarok, vajon ezek a gyerekek vágynak-e Magyarországra, lehet-e még belõlük Magyarország polgára. Csurgovics tisztelendõ kicsit tétovázva azt felelte, erre a kérdésre általánosságban sem igent, sem nemet nem lehet mondani, minden eset más. Amerika asszimiláló ereje nagyon jelentõs. Ez tagadhatatlan. Tulajdonképpen a szülõktõl függ. Ha azok ápolják gyermekeikben a nemzeti érzületet, úgy remélhetõ megõrzésük a nemzet számára. Másképp kevés a kilátás a második nemzedék megtartására…”

kohanyi2

Ilyen körülmények között kell mérlegelnünk Kohányi nemzettudatot ápoló, s a kettõs identitás követelményeit korrektül kiszolgáló lapjának jelentõségét. Személyes karrierje csúcsára 1911 decemberében jutott, amikor a Szabadság huszadik évfolyamába lépett, s az évfordulóra rendezett estjén megjelent Howard William Taft, az Egyesült Államok elnöke. Ilyen még egyetlen más náció lapjának történetében nem fordult elõ addig. Az eseményt méltató üdvözletek között ugyan hiába keresnénk a magyar hivatalos körök táviratait, de elismerõ levelek érkeztek azért az óhazából is. Egyet szívesen idézünk:

„Érdemes barátom, Tihamér! Gratulálok. A jubileumi Szabadság bizonyára nemcsak egy vastag lapszámot jelent, hanem az elsõ hegyormot is, amelyen megpihensz s a magad mellé letûzött magyar zászló mellett elgondolkozva tekinthetsz vissza az útra, amelyen eleinte tudtod nélkül vezetett a magyarság védõangyala. A te lapházad világító torony lett a Kolumbus világrészében szerteszórt testvéreinknek. Az óhaza ott szorít kezet minden nap az új hazával. A te lapod suhogása, a magyar föld szellõjének suhogása az idegenbe vándorolt milliónyi magyar szívnek. És a te húszévi munkásságod, a magyar nemzet történelmének lesz ezentúl egyik érdekes és örökké ragyogó fejezete! Szeretettel köszönt: Gárdonyi Géza.”

Ami a „pihenést” és az „örökké ragyogó fejezetet” illeti – nem vált be Gárdonyi jövendölése. Még másfél esztendõ sem telik el, Kohányi felravatalozva fekszik a Buckeye Road-i Szent Erzsébet-templomban. S még száz év sem telik el, Kohányi tetteire is az elmúlás szemfödele kerül. Csak remélni tudjuk, hogy a Gárdonyi által említett „magyarság védõangyala” néha megkönyörül rajtunk, rosszul-emlékezõkön, s ha a budapesti Városligetben rácsodálkozunk George Washington szobrára – hogy az miként is kerül oda? –, talán eszünkbe jut róla hazánk fia, Kohányi Tihamér is. Merthogy azt a szobrot – megküzdve ó- és újhazai ostoba gáncsoskodókkal – õ állíttatta fel, még 1906-ban, a függetlenség és a szabadság eszméjének dicsõségére, valamint a mindenféle ó- és újhazák áldott emlékére.

D.Szabó Ede

Az írás a szerző Urak és gavallérok c. könyvében jelent meg.

Az illusztrációk: Kohányi Tihamér. Kende Géza: Magyarok Amerikában, 1927

A Szabadság jubileumi vacsorája. A nyíllal jelölt Kohányi mellett, balra Taft amerikai elnök. Kohányi Tihamér élete, Cleveland, 1913

Ossza meg a bejegyzést

 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

nkklub szab-szolg

Hírek hozzászólásai

  • A jegyzőre telepítenek hatáskört? Észrevették, hogy a kormányhivatali ... Tovább...
  • A rabszolgatörvén y felold valóságos feszültséget, ahol eddig korlatoz... Tovább...
  • Gondolkozzunk már el, hány olyan zárt csoport nyílt a facebookon az ut... Tovább...
  • Első olvasatra kedvező változás, de az ördög a részletekben rejlik. Va... Tovább...
  • Az önkormányzatokn ál dolgozó köztisztviselők illetményalapja - a béra... Tovább...
  • Ezt a választást is az önkormányzati köztisztviselők bonyolítják le. M... Tovább...
  • "A kisebb termelőknek egyáltalán nem kell tartaniuk attól, hogy az áts... Tovább...
  • Minimum 1 hetes sztrájkot kell szervezni, az 1 napos leállás nem ér se... Tovább...
  • Most tapsoljak vagy inkább sírjak, bár jobban az utóbbihoz lenne kedve... Tovább...
  • Ez a vasúti leépítés a falufejlesztési programmal együtt biztosan nagy... Tovább...
  • Persze hogy rendkívül gyorsan bírálják el a pályázatokat, hiszen már a... Tovább...
  • Ez megint tele van pontatlan információkkal. A részletekbe nem megyek ... Tovább...
  • El kellene még egyszer olvasni a határozatot! Nem a helyi önkormányzat... Tovább...
  • Azért arra kíváncsi lennék, hogy a jövő évi két választást a köztisztv... Tovább...
  • Elszomorító, hogy ugyanazon a településen a Járási Hivatalban dolgozó ... Tovább...