Hirdetés
Királyportrék - Sikersorozat méltatlan befejezéssel - I. András (1046-1060) PDF Nyomtatás E-mail

 

Az állami kezdet kezdetén Szent István királyunk Orseoló Péterben látta a keresztény királyság továbbélésének biztosítékát, ám annak ámok-, és vesszőfutásba torkolló uralkodása korántsem hozta a várt eredményt. Méltán népszerűtlen második királyságát általános és hangos elégedetlenség kísérte, egyre inkább megérett az idő a változásra.

I_andras_korona

A 40-es évek Magyarországán kevés dolognak lehetett örülni. Az adók magasak voltak, különösen az egyházi dézsmát sokallta a köznép. Ráadásul a csak néhány évtizednyi múlttal rendelkező hazai kereszténység még nem vert mély gyökeret a lelkeken, így a pogány szokások visszaállítására is népmozgalom indult. Az egyre inkább idegenként kezelt Péter - anno német fegyverek juttatták vissza a trónra -, képtelen volt uralni az egyre inkább elfajuló eseményeket.

    Az Árpád-házból ekkor már csak az István által megvakított Vazul gyerekei jöhettek szóba, közülük is leginkább – a sok helyütt Endreként szereplő – András, aki a kijevi nagyfejedelem lányát vette feleségül, és egy korszerű uralkodóházban nevelkedve képesnek látszott a nagy előd örökébe lépni. A családhoz tartozott még a legidősebb testvér, Levente, aki Lengyelországban bujdosott és – állítólag – az ősi szokásoknak hódolt, valamint a harcias Béla, a legkisebb fiú.

    1046-ra Péter helyzete már annyira tarthatatlanná vált, hogy az egyházi vezetők, köztük a közismert Gellért püspök is a Vata fiúk visszahívását szorgalmazta, felvállalva azt is, hogy a német támogatást élvező király legyőzéséhez a közben kibontakozott, Vata által vezetett pogánylázadás erőit is igénybe kellett venni. A hívásra azonnal induló András és Levente az eléjük járuló felkelők valamennyi extrém kérésére kényszerűen igent mondott. A látszólagos támogatástól továbbhevült pogány tömeg aztán Péter elűzése mellett iszonyatos pusztítás végzett a papok és az egyházi hivatalnokok soraiban.

   A felkelés elsősorban idegen- és egyházellenes volt, ami a lemészárolt püspököknek, dézsmaszedőknek kifejezetten balszerencse volt, az országnak – elnézést kérve felmenőiktől – mégis relatíve előnyösnek bizonyult. Nem szenvedett ugyanis végzetes csapást a Szent István által zseniálisan felállított vármegyerendszer, ami a vészterhes időkben is biztosítani tudta a királyi hatalom anyagi bázisát, és az ország hadseregállító képességét. A belső konszolidáció gyors volt: I. András királlyá koronázását követően – ígéret ide, ígéret oda –, szétzavarta felkelőket, Vatát pedig kivégeztette.

   Az országban Szent István fia, Imre herceg halálától egyre inkább teret nyerő zűrzavar végre megszűnt: Levente önként lemondott a trónról öccse javára – amiben azért szerepet játszhatott András számottevő orosz testőrsége –, majd segítőkészen meghalt. I. András trónkövetelő nélkül, a teljes ország birtokában láthatott neki a külső – először és elsősorban a német – fenyegetés elhárításának.

   Volt mitől aggódnunk. III. Henrik, a német császár, amikor korábban Pétert trónra ültette, visszaküldte Rómába Szent István király koronáját – ami tudomásunk szerint ott eltűnt – ezzel is jelezte, hogy Magyarország függetlenségét megszűntnek tekinti, azt saját birtokának tartja. Egyértelműen megüzente azt is, hogy András feltűnését nem fogadja el, annak követeit, akik a hűbéri viszony elismerése kivételével szinte mindent ígértek a békéért, visszautasította, de szerencsére nem tudott azonnal ellenünk indulni. Előbb Itáliában is akadt dolga: Henrik ugyanis a pápai ügyekben is illetékesnek érezte magát, és ott éppen dömping volt jelöltekből és önjelöltekből. Bár feltétlenül hadakozni akart, de még további két évet várnia kellett az éppen fellángolt hazai belvillongások miatt is.

   András a háborúra való készülődés során habozás nélkül hazahívta Lengyelországból öccsét, Bélát, akinek kiváló hadvezetési és bajvívó képességei messze földön ismertek voltak. Trónörökösséget ígért neki – ebből később még nagy bajok származnak –, és rászabta a a X. században kialakult, és István által is fenntartott dukátusi intézményt. A dukátus, a hercegi sarjak által együtt birtokolt, mindegy harmad országrésznyi uralom, most Bélának egyedül jutott, ami jelentős erőt is kölcsönzött neki. A később sok kínt, trónviszályt hozó intézmény ekkor még működőképes, a későbbi belharcnak nem okozója, legfeljebb közvetett erősítője.

   III. Henrik végül 1051-ben támad, nem is akárhogyan: sohasem látott had vonult Magyarország ellen. Bajorok, lotaringiaiak, frank, szász, sváb, cseh és lengyel légiók ömlenek végeláthatatlan tömegben. Henrik új taktikát követ: német csapatok már akadtak el a Rába mocsarainál, ezért lényegesen hosszabb úton, délről kerülve vonultak az ország belseje felé. András csellel elbánt a hadtápot szállító hajókkal, emellett Istvánhoz hasonlóan a felégetett föld taktikáját követte, kiéheztette és éjszakánként nyilaztatta, izgatta az egyre elcsigázottabb ellenséget, akik azután a Bakonynál kényszerűen visszafordultak. Az kérdéses, hogy a Vértesben valóban volt-e összecsapás, de tény, hogy a végig támadott visszavonulók hatalmas veszteségek árán tudtak csak elvonulni az országból, sőt desszertként a Bécsi medencét is visszafoglaltuk.

   menfoi_csata

   Henrik nem tanul a korszakos vereségből, a következő évben újból próbálkozik, igaz már Pozsonnyal is beérné. A közismert Búvár Kund-os sztori azonban megint a kudarcot jelenti számára. A történet külön érdekessége, hogy a nyugvópontra jutott pápaságból IX. Leó személyesen megjelenik a csatatéren – megjegyezzük: a következő pápalátogatásra 939 évet kell majd várnunk. Leó közvetítő missziójáról kizárólag elfogult jelentések maradtak fenn, úgyhogy nyugodtan elkönyvelhetjük a németek ismételt megfutamodását saját sikerünknek.

   Több támadásra már nem futja szomszédaink erejéből, de András notóriusan keresi a békét. Újabb és újabb követeket küld különféle ajánlatokkal, talán már feleslegesen is. Aztán 1056-ban, sokak megnyugvására hirtelen meghal a hiperaktív III. Henrik. Özvegye, András folytatódó békekezdeményezésére dinasztikus házasság mellett kötelezi el magát: lányát és Salamont fogják összeházasítani, akik ekkor 3, illetve 9 évesek.

András a békés építőmunkában is sikeres. A megharmadolódott papi állományt néhány év alatt feltölti, a német – olasz ellenérzések miatt elsősorban lotharingiai importtal. Fejleszti a pénzgazdálkodást, bár vele ellenséges utódai – szerintünk igaztalanul – azt terjesztették róla, hogy romló minőségű pénzt hozott forgalomba. Törvények nem maradtak fenn ebből a korból, de a belső nyugalom határozott kormányzásra utal.

   Bemutatjuk még a keleti frontot, András itt is zseniálisat alkotott. Határainkhoz érkezett ugyanis egy újabb népvándorlási hullám, amely mint mindig, most is Ázsia belsejéből indult: egy erőszakos támadás megint kimozdított egy nagyobb népet a helyéből. A menekülők láncreakcióként sorban Európa felé űzték szomszédaikat, és végül sokadikként a Kelet-Európát is fenyegető úzok a közelünkben lakó besenyőket késztették mozgásra.  András részben orosz kapcsolatrendszerére építve, részben egy váratlan Bizánc elleni hadjárattal elérte, hogy a besenyők Bulgáriába telepedhessenek le, megakadályozva, a Kárpát medencébe történő behatolásukat. Egy gyors békekötéssel ráadásul a magyar – görög kapcsolatokat is helyreállította.

   Azt gondoljuk eddig is izgalmas volt a történet, de maradt még csattanó a végére is. Andrást a konszolidálódó helyzet az öröklési rend újragondolásra késztette. Mint emlékszünk, korábban odaígérte a koronát öccsének, aki saját területén ügyesen kormányzott, a német háborúkból erősen kivéve részét, emellett rendkívül népszerű is volt. Ekkorra azonban már Európában általánossá lett az elsőszülött fiú ágán történő öröklés, amit Géza és István Magyarországon is képviselt. András a fiát választja, és 1058-ban megkoronáztatja. A kard vagy korona sztori – hercegséget vagy a királyságot választja-e a Béla –, ismert történet, jelentősége, hogy András lelkiismerete nem engedte simán meggyilkolni, vagy a kor szokásainak megfelelően megvakíttatni öccsét. Sajnálatos, de nem meglepő módon, Bélának esze ágában sem volt beletörődni a mellőzésbe, a színleg választott karddal azonnal Lengyelországba ment hadat gyűjteni.

   A konfliktus a következőképp fogalmazható meg. Egyik oldalról a majdnem mozgásképtelen András – nem sokkal korábban szélütést kapott – fia trónra helyezéséért megosztotta az országot, és belharcot, vérfürdőt kockáztatott. Tudatában lehetett, hogy döntésének háború lesz a következménye. Öccsének tett esküje országosan ismert volt, és Péter ténykedésének köszönhetően nem volt általánosan elfogadott a német kapcsolatépítés sem. Ráadásul ekkor nem gyereknek való volt a trón. Mentségére viszont felhozhatjuk, hogy a jobbára hordszéken közlekedő, de uralkodni még vitathatatlanul képes, európai szinten ismert és elismert király, francia, orosz, norvég rokonsággal, a németektől dinasztikus házassággal olcsón vett békével felépíthette volna Salamont, és a siker reményében folytathatta volna Szent István művét.

   A vég méltatlan. Szinte az egész ország a csakhamar támadó Béla mellé áll. Nincs bocsánat a trónörökösi rend önkényes megváltoztatására, magasra csap a nemzeti érzelem, és lehet kampányolni a királyfi német házasságával is. András hiába kér a császártól segítséget: a döntő csata előtt megmaradt magyar hívei is elhagyják, és a belháború német-magyar összecsapássá változik, A király menekülés közben halálosan megsebesül, s bár Béla győztesként is megadja neki a végtisztességet, az ország függetlenségéért több mint 10 évig heroikus küzdelmet folytató András idegen fegyverekkel élő uralkodóként hal meg, és a későbbi krónikások lényegében kiírják a magyar történelemből. Fia Salamon, német rokonaihoz menekül.

I_andras_sir

   Ha most, minden mai okosságunkkal ítéljük meg András tetteit, akkor persze hibáztathatjuk abban, hogy nem tudott megegyezni öccsével, és túlságosan erőltette a németekkel kötendő békét, azért feleslegesen sok áldozatot hozott. A történelem nem igazolta: értelmetlen háborúk után Béla ágán bontakozott ki az erős magyar királyság. De az vesse rá az első követ, aki egy óriási és rendszerint agresszív birodalom szomszédságában, a folytonosan változó erőviszonyok közepette mindig pontosan megérezné lehetőségeinek határait. A Béla – Salamon választásban, az eszközökben pedig magunk is tanácstalanok vagyunk a jó megoldás tekintetében. Abban azonban biztosak lehetünk, az újra visszatérő válságos évek túlélését András 14 éves uralkodása bizton megkönnyítette, korszakos győzelmekkel, az országot működtető intézmények fenntartásával, erősítésével. Méltán kaphatna jóval nagyobb szerepet a történelmi arcképcsarnokban.

 

Miskolczi Tamás

Ossza meg a bejegyzést

 

Szóljon hozzá!

Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Hírek hozzászólásai

  • Speciel én haszonélvezője lehetnék ennek az egészt történetnek, mivel ... Tovább...
  • Ilyen a statisztika rossz kezekben. Lehet példálózni a termelékenységi... Tovább...
  • A legtöbb helyen erre komoly igény van. Az okokat kellene keresni. A l... Tovább...
  • Hát, aki ezt a cikket írta, semmit nem tud Veszprémről, különösen nem ... Tovább...
  • Majd kiderül, mi lesz az eredménye. Tovább...
  • Majd kiderül. Tovább...
  • Már érkeznek is a Kormányhivatalb ól a megkeresések, hogy hol volt mun... Tovább...
  • felsőfokon Tovább...
  • Köztisztviselő kollégák ébresztő!Ha béremelést akarunk harcolni kell é... Tovább...
  • Ez *** jó, minden szakmai érdekszövetség az önkormányzatoka t nézi fej... Tovább...
  • Mi köze a fiatalok helyben maradásához a kézikönyvnek? A fiatalok hely... Tovább...
  • Köztisztviselők napját 1997 évtől tartják nyilván, viszont munkaszünet... Tovább...
  • sajnos az út szélén hagytak bennünket Tovább...
  • Amennyiben az önkormányzatok megszüntetése a cél, akkor azt mondom, ho... Tovább...
  • Én kimondom kedves Gyenes Zoltán: Lázár Jani bekaphatja! Az önkormányz... Tovább...
Hirdetés