A gépesített munkafolyamatok és a technológia folyamatos fejlődése sok szakmának a halálos ítéletet jelentette. Fokozatosan eltűntek a szemfelszedők, az ószeresek, a kalaposok, míg bizonyos mesterségek a tömeggyártás ellenére máig küzdenek a fennmaradásért. Így mentették meg a közmunkaprogramok a kézműves seprűkötést az enyészettől, amik szintetikus társaikkal szemben százszor jobban sepernek.
Mind a cirokseprű készítése, mind a seprűkötés a magyar nemzeti értékek bejegyzett kincse, azonban a hivatalosan jegyzett örökség ellenére a szakma vitathatatlanul kihalófélben van. Ha az ehhez szükséges cirok megtermett és azt betakarították, annak felhasználása nem kifejezetten bonyolult feladat, ha valaki ismeri az elkészítéshez elengedhetetlen gépek szakszerű használatát. Mindezek ellenére azonban nem véletlen, hogy a kiöregedőben lévő nagy mesterek rendre mind férfiak, mert az eszközök segítségének ellenére a munka igenis erős karokat igényel, és a napi több óra hajlongás a gyenge derekat is megviseli, ha rendes munkarendben napi több mint 50 seprűt szeretne valaki készíteni.
A munkafolyamatok legegyszerűbb része a már kész darabok varrással való megerősítése, ezt régebben az asszonyok szívesen átvállalták, akik akkor még a téli időszakban a meleg kemence közelében szívesen töltötték kézimunkázással az idejüket. Hogy miért pont ebben látta meg sok kistelepülés a lehetőséget? A kérdés megválaszolásához több önkormányzatot is megkeresett a HelloVidék, akik az elmúlt évek során közmunkaprogram keretében elevenítették fel a seprűkötés mesterségét.
Hogy volt régen...?
