Az osztrák magyar közös történelem utolsó szakasza, közel félszázad. A kiegyezés, a dualizmus, a tulajdonképpeni monarchia kora. A hamar beköszöntő ugrásszerű fejlődés, a boldog békeidők. Végül mind maradéktalanabbul mindenre kiterjedő válság. A Nagy Háború. Majd és ezúttal szó szerint: utána az özönvíz. Ez az időszak teremtette meg a modern Budapestet is.

„Az összhangot keresem a kormány és a törvényhatóság között, de rendkívül nagy súlyt helyezek arra, hogy ez az összhang meglegyen a közgyűlési teremben is.” – mondta a Sipőcz-korszak névadója. A főváros vezetőit bemutató sorozatunk következő epizódját olvashatják.

A magyar köztudatban „boldog békeidőkként" élő századelő viszonylagos prosperitását szörnyű kataklizmák szakították meg. Magyarország harmadára zsugorodva, kivérzetten szakadt ki a Monarchiából – elszabadultak az indulatok is. Budapest, a legújabban fejlődő világváros hirtelen a „Bűnös Város” címkéjét találta magán.

Bárczy István neve egy korszakot fémjelez, Budapest aranykoráét. Ahogy Krúdy írta róla, ő az utolsó tekintetes úr, a régi világ, a boldog békeidők mértékadó, tekintélyteremtő sikerembere. Budapest ötödik főpolgármesterének a város élére vezető útját tekintettük át az előzőekben.

Főpolgármestereinkről szóló sorozatunkban Bárczy István következik, akit nagyformátumú személyisége, vezetői rátermettsége, eredményei és hatása kétségtelenül kiemeli százötven év közel harminc választott városvezetője közül.

A „Rejtőzködő Főpolgármester”, Fülepp Kálmán hat éve alatt - míg viszonylagos béke és nyugalom ülte meg a Városházát – vált megkerülhetetlen szereplővé a leendő új főpolgármester, Heltai Ferenc. Az újságírás emelte fel és mindvégig a sajtóra támaszkodott. A politikában is egyre komolyabb szerepet vállalt, képviselő, kisvártatva az országot Bécsben képviselő Delegáció tagja lett. Végül a gazdasági élet irányítói közé emelkedett.

Budapest negyedik főpolgármesterével kapcsolatban már a kortársi megítélés is igencsak megoszlott mind személyét, mind működését illetően. Az utókoré nem különben – bár a korai halál drámája mintha elnézőbbre, megbocsátóbbra hangolta volna a rá emlékezőket. Pedig mai szemmel nem is mindig értjük, mit kellene neki megbocsátanunk.

Cikkünk első felében nyomon követtük Fülepp Kálmán példás tisztviselői életútját, ahogy napidíjas ügyészből a főváros tiszti főügyészévé emelkedett. De áttekintettük Budapest helyzetének viszontagságos alakulását is – ami váratlanul a nagypolitika színpadára emelte a mindenki által elismert, ám valójában szinte észre sem vett minta-közszolgát. Ami végül 1906-ban, önmaga számára is váratlanul a nagyváros főpolgármesterévé tette.

Valami kimondatlan lélektani szabály megköveteli, hogy egy hatalmas sodrású, ellenállhatatlan személyiséget egy legfeljebb szerény és alig észrevehetően hibátlan kövessen – az élet bármely területén. Nem volt ez másként a főváros harmadik „igazi” főpolgármesterének megválasztásakor sem, 1906-ban. Ám addig még vett pár fordulatot a történet.

Folytatásos regényünk jelképes „főszereplőjét”, a főváros főpolgármesteri tisztét 1906-ban, egy válságos pillanatban hagytuk magára legutóbb. A dualizmus, a kéttörzsű állam első igazi válsága köszöntött a Monarchia magyarországi felére akkoriban.

Százhetven éve született Márkus József, Budapest második főpolgármestere. Rendkívüli személyiség volt, hatalmas klasszikus műveltséggel, kiemelkedő szónoki képességgel, óriási munkabírással. Nem egyszer késő éjszakáig dolgozott, hogy aztán hajnalig mulasson, de reggel elsőnek érkezett a munkahelyére: elkötelezett élharcosa volt a főváros fejlesztésének.

Egy híján százötven esztendeje egyesült Pest, Buda és Óbuda, és az újszülött nagyváros frissében választott 400 tagú törvényhatósági bizottsága 1873. október 23-án, a Vigadó kistermében, megválasztotta a főváros első főpolgármesterét. Hogyan történt?

Hetente jelentkező cikksorozatot indítunk: bemutatjuk Budapest legkiválóbb vagy legalább érdekes életű főpolgármestereit. Ráth Károllyal indulunk, és örömmel vesszük a hozzászólásokat, kiegészítéseket akár e-mailben, akár kommentekben is.