Hazánkban a méhlegelő összecsúszott a gazzal, a toklász a vadvirággal, aminek egyik fő oka a gyepvakságunk. Minőségi, városi méhlegelőt Magyarországon jelenleg nagy kihívás létrehozni, mert az őshonos, szép vadvirágok maguktól – magforrások hiányában – alig jutnak el egy nagyvárosba, megfelelő magkeverék pedig nincs.
Számos nyugat-európai nagyváros példáját követve idén tavasszal Budapest is méhlegelők kialakításába fogott, egyelőre kísérleti jelleggel: a Vadvirágos Budapest projektben összesen 28 hektáron kezdődött rovarbarát zöldterületek kialakítása. A gyakorlatban arról van szó, hogy a város több pontján olyan vadvirágos „réteket” hagynak meg, amelyek hasznos ízeltlábúak, puhatestűek és egyéb állatok, növények ezreinek nyújtanak szigetszerű élőhelyeket. A méhlegelő kifejezés csak afféle hívószó a laikusoknak, hiszen a „méhecskét” sokan szeretik.
Valójában épp a házi méhnek van erre a legkevesebb szüksége, róla ugyanis gondoskodik a méhész, ám rajta kívül Magyarországon csaknem 700 vadon élő méhfaj honos, és ehhez jön még az úgynevezett beporzó rovarok több száz faja a lepkéktől egyes legyekig, bogarakig. A beporzók száma világszerte tragikusan csökken, ha a városi méhlegelők e folyamatot nem tudják is megállítani, fontos szemléletformáló szerepük lehet.
Csakhogy idehaza valami félrement, amit talán a „gaz nem méhlegelő” szlogennel lehet a legjobban szemléltetni. Összecsúszott a kaszálatlan zöldterület a méhlegelővel, a házikedvenceinkre valóban veszélyes toklász (hivatalos nevén egérárpa) a vadvirágokkal. A vitában félinformációk, csúsztatások, indulatok vették át a szót, lépten-nyomon politikailag motivált véleményekbe ütközünk.
Van azonban néhány kérdés, melyeket érdemes felvetni a tudomány keretein belül. Hogyan lesz egy kaszálatlan területből értékes gyepi életközösség a nagyváros szívében? Van-e létjogosultsága ennek ott, ahol minden talpalatnyi zöldterületet aktívan használnak, kihasználnak az ott lakók? Török Pétert, a Debreceni Egyetem növényökológus professzorát kérdeztük.
Hogy volt régen...?
